Családias közösségben adott hálát az eltelt évek kegyelméért Attila atya, Urunk színeváltozásának ünnepén, az ináncsi görögkatolikus kápolnában. Atanáz püspök jubileumi apostoli áldással érkezett. Különleges, mondhatni történelmi ez az áldás, hiszen szinte az utolsók egyike, amit még Ferenc pápa adott, kérve az égi kegyelmek bőséges ajándékát. A miskolci főpásztor ünnepi beszédében méltatta Attila atya azon munkásságát is, melyet a különösen nehéz sorsú gyermekek körében végez, hiszen ezek a gyermekek istenképüket olyannak alakítják, mint amit Attila atya képvisel, mert rajta keresztül tapasztalhatják meg Isten szerető jóságát, meghívó tekintetét.
A falu nevében Bodnár Katalin polgármester asszony köszöntötte az ünnepeltet. Mint mondta, Attila atya itteni szolgálatával nem csak a görögkatolikus közösség, hanem az egész falu gyarapodott.
Attila atyával a hálaadó liturgia előtt beszélgettem:
Egész eddigi életed ide, a Miskolci Egyházmegyéhez kötődik.
Nos, igen, itt nőttem fel, itt szolgálok. A gyermekkoromat Rakacaszenden töltöttem. Mint egy játszótér, olyan volt nekem az egész falu. Mai napig, ha sok minden összegyűlik, hazamegyek, és ott tudok leengedni.
Szüleid élnek még?
Nem. Édesanyám hét éve halt meg, édesapám pedig ’94-ben. Édesanyám lány korában Rakacán dolgozott a boltban, édesapám buszsofőr volt, főként a bányászjáraton. Gyerekkoromban, sőt inkább még azt megelőzően, a kis falvak szorosabb kapcsolatban voltak egymással; Rakaca, Rakacaszend, Meszes, Viszló, Tornabarakony, ismerték is egymást az emberek, búcsúra is eljártak egymáshoz szekéren, vagy gyalog. Egyfajta családias hangulata volt. A rokoni kapcsolatokat is jobban ápolták.
Hogy fogadták a környéken, amikor pap lettél? Nem könnyebb „idegen” helyen szolgálni?
Első kinevezésem Rakacára szólt volna. A szentelésem előtt egy beszélgetés közben – ahol Keresztes Szilárd püspök atya is jelen volt –, megjegyeztem viccesen, hogy majd biztos fogják mondani, hogy ez a pap József, a buszsofőr fia, ismerjük apját, anyját. Ez valószínűleg elgondolkoztatta Szilárd püspök atyát, így végül Felsővadászra helyezett. Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe körül kezdtem ott a szolgálatomat 2000-ben.
Most pedig Pere a parókia, de Ináncson laktok.
Igen, 18. éve vagyok perei parókus. A parókia épülete azonban leromlott, így több mint tíz éve Ináncson lakunk. Sajnos azt látom az elmúlt huszonöt év alatt, hogy a hívek száma nem csak a parókián, de a filiákban is megfogyatkozott. De így van ez például Irotán is, vagy Gadnán, melyeket Felsővadászi papként adminisztrátorként láttam el. Papi szolgálatom kezdetén, Szanticskán talán még voltak szertartások. Ma már szinte nincs is állandó lakosa.
Az elvándorlás jóval régebben kezdődött már azon a vidéken, szerintem valahol a szüleim idejében. A mi családunkból is többen beköltöztek Miskolcra, olyan helyre, ahol könnyebb volt munkát találni. Pedig nagyon szép falu volt annak idején.
Feleséged, Zsuzsa tisztelendő asszony messzebbről származik. Hol ismerkedtetek meg?
A KÖZ-ön (Keresztény Összejövetel Zemplén). Telenkó Miklós atya 1994-ben már Sárospatakon szervezte meg ezt a nyári, többnapos ifjúsági tábort.
Már akkor papnövendék voltál?
Nem, de akkor kezdtem a civil teológiát. Középiskolába a Bláthyba jártam Miskolcon, villamosmérnök szerettem volna lenni. Jelentkeztem is Budapesti Műszaki Egyetemre. A villamosmérnöki karra nem vettek fel, de helyette felajánlották a gépészmérnökit. Azonban az nem tetszett. Majd átjelentkeztem a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára, villamos üzemmérnök szakra, de ott sem találtam a helyemet. Hazamentem, otthon dolgozgattam, és kerestem a helyemet. Szüleim nagy türelemmel viselték a dolgot. A vallásosság inkább kamasz koromban kezdett megérni bennem, sokszor szívesen betértem egy-egy templomba imádkozni. Érlelődött bennem, hogy teológiát kellene tanulnom, de civilként. Szóval jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre. Emlékszem, az írásbeli témája a szentségek voltak, Török József és Bolberitz Pál atyák szóbeliztettek. Bolberitz atya meg is kérdezte, hogy nem akarok-e pap lenni, és határozottan tiltakoztam. Ebben az évben indult el Nyíregyházán is a világi teológusképzés. Görögkatolikus lévén inkább ezt választottam. Azon az őszön tanév kezdetén Rakacára jöttek a kispapok focizni, már velük együtt mentem Nyíregyházára. A mostani főiskola helyén volt egy kis egyszintes épület, oda jártunk órákra. Úgy emlékszem, hárman voltunk a civil évfolyamon, de a kispapokkal együtt volt a képzés, velük barátkoztam.
Aztán jött az ifjúsági búcsú Máriapócson. Akkoriban ez még április végén, május elején volt, és oda már úgy mentem, hogy döntést kell hoznom. Rájöttem, hogy tulajdonképpen évek óta „rugdalóztam az ösztöke ellen”, és végül is igent tudtam mondani a Jóistennek. Akkor „kértem meg” a feleségem kezét is. Két nagy döntés egyszerre.
Atanáz püspök volt akkor a rektor, és amikor bementem hozzá, hogy szeretnék pap lenni, azt válaszolta, hogy látta ő ezt már rajtam régebben is. Szóval kispapként folytattam a tanulmányaimat.
Szeretettel gondolok Ihnáth János atyára, Margó tisztelendő asszonyra és Nyírcsaholyra is, ahol hatodik évben a gyakorlati időt töltöttem. Családtagként kezeltek, szép időszak volt az is.
Örülök, hogy a szentelésem Úrszínváltozás ünnepén történt. A papszenteléskor is történik egyfajta átváltozás. A külsőségek megmaradnak, és bár nem látható módon, mégis megváltozik valami. Többet kapunk a Lélekből talán. Hatalmat kapunk olyan dolgok véghezviteléhez, mely hatalom másoknak nincs meg. Ez leginkább a szentségek kiszolgáltatása során nyilvánul meg. Minden gyarlóságom ellenére Isten felruház ezzel a hatalommal. Ez mélyen megrendítő.
Három gyermekünk van, Sámuel egyetemista, biológia-kémia szakos tanárnak készül. Hanna a középső, ő most grafikus képzésre jár, Zóra pedig most nyert felvételt gyógypedagógia szakra Debrecenbe.
Egyszer meséltél egy fiatalkori elképzelésedről, a szegényebb sorsú gyerekkel való törődésről.
Két szent vésődött a szívembe gyermekkoromban. Az egyik Assisi Szent Ferenc. Szerintem a pénz iránti elutasítása fogott meg leginkább. Tudom, hogy szükség van pénzre, de mindig eszközként tekintettem rá. Számomra a pénz soha nem cél. Ha valamit meg akarok valósítani, ahhoz igyekszem előteremteni, ami szükséges, de ennyi. A másik példakép Bosco Szent János. Kaptam egy könyvet az életéről, munkásságáról. Szóval példájuk, életszentségük megragadott. Ez a vidék pedig nagyon szép; a Barakonyi-völgy, Meszes, Rakacaszend és Tornabarakony között. Tizenhat-tizennyolc évesen arról ábrándoztam, milyen szép lenne itt létrehozni egy kis gyermekfalut nehéz sorsú, vagy árva gyerekeknek. A domboldalon házakkal, a völgy alján ott a Barakonyi-patak. Nagyon sok szép, pozitív élményem volt a falusi élettel kapcsolatban, és valami hasonlót akartam megteremteni nekik is, végül ez nem így következett be.
Mégis velük foglalkozol, igaz másként: a Szent Zotikosz Gyermekvédelmi Intézményben a fenntartó képviselőjeként. Nehéz ez a munka?
Időnként nehéz. Hogy mi miatt nehéz, az sokrétű. Történtek tragédiák, melyek a fájdalmon túl felszínre hoznak emberi kérdéseket: Elkerülhető lett volna? Elrontottunk valamit? és így tovább. Amikor kicsit belefáradok a dolgokba, akkor az általában nem a gyerekek, hanem a felnőttek, vagy a gyermekvédelmet körülvevő téves hozzáállások miatt van.
Van elég munkatárs?
Hál’ Istennek azt mondhatom, hogy a mi intézményünk ilyen szempontból egész jól áll. Akad betöltetlen álláshely, de a lakásotthonainkban megvan a személyzet. Bár nálunk is volt egy nagyobb fluktuáció, a Covid és a különböző szigorítások után. Nevelőszüleink közül többen elmentek már nyugdíjba, de valahogy mindig sikerül újakat találni és képezni. Nagyjából azt a létszámot tudjuk tartani, amivel annak idején átvállaltuk az államtól a nevelőszülői hálózatot.
Mindezek mellett látunk szép eredményeket is, ha nem is olyan sokat. Most, tanév végén egyik nevelőszülő írt egy köszönő levelet, egyik gyermeke mesterdiplomát, a másik diplomát szerzett. Többen vannak, akik szakmát tudnak, tudtak szerezni. Persze van. aki nagyon nehezen indul, és már az is eredmény, ha az általános iskolát be tudja fejezni, de nekik is örülünk. Öröm az is, amikor a Szent Teklából kikerülhetnek az anyukák és a babák, mert az apuka rendezi a körülményeket és egy normális életet élnek. Vagy amikor nálunk védelembe vett és nevelkedett gyermeket évekkel később már felnőtt fiatalként, mint munkatársunkat fogadjuk újra. Jelenleg ketten is vannak, akik nevelőszülői tanácsadóként „tértek vissza” hozzánk. Ilyenkor is látjuk, hogy van értelme a munkának. Ugyanakkor nehéz és fájdalmas, ha valaki az intézményünkből kikerülve elkallódik.
A gyermekvédelem helyzetét mi oldaná meg szerinted? Mi hiányzik?
Szerintem alapvetően az az emberi hozzáállás, amit még gyerekkoromban tapasztaltam meg: a jóindulat, a figyelem, a tolerancia, a segítőkészség s nem utolsósorban a szeretet. De azt hiszem ez az élet más területeire is igaz, ha az emberek nagyobb jóindulattal viszonyulnának egymáshoz, akkor sokkal több minden működne jól. A napokban olvastuk fel az evangéliumból a két hal és az öt kenyér történetét. Szerintem ez ilyen. Ha azt a keveset, amink van, oda tudjuk adni, felajánlani a Jóistennek, akkor az gyümölcsözővé válik, és elég tud lenni.
Azt jónak tartanám, ha a gyermekvédelemben dolgozók anyagilag is jobban meg lennének becsülve, de önmagában a pénz nem elég. Ha nincs meg a valódi elkötelezettség a gyerekek iránt, akkor kaphat valaki bármennyi pénzt, attól nem lesz jobb.
Sok nevelő nagyon nehéz gyereksorssal találkozik. Azért ez lelkileg is megterhelő.
Eléggé, és ezt a Jóisten nélkül, ha Ő nem ad erőt, nem is tudjuk csinálni. Még az is Vele csinálja, aki esetleg nem hisz Benne. Ilyen a betegápolás is, vagy a tűzoltók munkája. Ez csak a Jóisten kegyelméből működik, máshogy nem. A Szentlélek segít minket, még akkor is, ha nem hisz valaki benne. Ahogy Pál apostol fogalmaz, a szívében lakó törvény szerint (Róm 2,14-15). Azt tapasztalom, hogy sok ember jó és ha hisz benne, ha nem, de a Jóisten gondviselő szeretete működik általa. Ahol ott a segítőkészség, a jó szándék, ott van az Isten.
Hivatal és parókia együtt nem sok egy kicsit?
Nehezen tudnám magam elképzelni papként úgy, hogy nincs egy közösség, egy kis parókia mellettem. Nem tudom megmondani az okát, hogy miért vagyok pap, viszont nem tudok más lenni, mint pap, hiába tiltakoztam az elején. Ahogy Jeremiás próféta fogalmaz: „Rászedtél, Uram! S én hagytam” (Jer 20,7). A közösségben végzett szertartások is mindig feltöltenek. Valahol a papságomban benne van mindenki gyermekkorom falujából, örülök, hogy ott nőttem fel. Imádsággal kezdem a napot, a Szentlélekhez, hogy adjon erőt és bátorságot megtenni, amit kell, alázatot, hogy helyesen tegyem, erős hitet, hogy kitartó legyek a jó megtételében. Sokszor bemegyek egy rövid imára, például a Székház kápolnájába is. Ez mindig segít.
Hitem szerint a pap Isten szolgája. Az a feladatom, hogy akaratát, üzenetét közvetítsem, amennyire az én gyarlóságomon keresztül ez át tud jönni.A papi jelmondatom is ez; Uram, nyisd meg ajkaimat, és szám a te dicséretedet fogja hirdetni (Zsolt 50,15). Ezzel az ünneppel is úgy vagyok egyébként, hogy ez nem rólam szól. Annak a 25 évnek a kegyelméről szól, amit a Jóistentől kaptam. Itt a Neki való hálaadás a lényeg.
Jézus a búcsúbeszédében azt mondta tanítványainak: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15,16). Ebből is szoktam még erőt meríteni, ha elbizonytalanodom, ha pedig nagyon elbíznám magam, ez térít vissza.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett
