A miskolci püspöki székesegyház címünnepe az Istenszülő elszenderülése. A templombúcsú ünnepén tartott püspöki Szent Liturgián Marincsák László edelényi parókus, a Miskolci Egyházmegye ökonómusa tartott elmélkedést.
A második vatikáni zsinat tanítása szerint az Istenszülő a legfőbb hittitkokat egyesíti és tükrözi magában. Ünnepi beszédében Marincsák László atya azonban arra is rámutatott, hogy Mária földi életében ugyanúgy megtapasztalta a múlt, a jelen és a jövő egymásutánját, mint mi, viszont életének eseményeiben ezek az idősíkok különleges módon összekapcsolódtak. A múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz kapcsolódó elmélkedésében László atya három „hazavihető kincset” adott át a híveknek.
Az első hazavihető kincs a múlt reménye volt. Bár a Szentírás keveset ír Mária gyermekkoráról, biztosak lehetünk abban, hogy vallásos nevelésének öröksége végigkísérte életét. A názáreti örömhír vételekor eszébe juthattak az Ószövetség nagy meghívottjai, a Magnificat pedig arról tanúskodik, milyen mélyen ismerte népének történetét és Istennek Izraellel kötött szeretetszövetségét.
„Mária jelenében ott van a múlt” – hangzott el az elmélkedésben. Az Istenszülő mennybevételének ünnepe azt az örömhírt hirdeti, hogy „a mindenható Isten bennünket is a dicsőségbe vár”, és nekünk is hervadhatatlan koszorút készít.
A templom búcsúünnepe is arra hív, hogy hálával emlékezzünk a miskolci görögkatolikus közösség elődeire is, akik vállalták a templomépítését, és azóta is gondozzák, szépítik, a közösségért áldozatokat vállalnak, mert „erő van ebben”, mondta László atya és arra biztatott, hogy legyen bátorságunk visszatekinteni az egyházközség történetére, őseink erőfeszítéseire és saját életünkre, mert mindezekben a remény csírái rejtőznek.
A második üzenet a jövőért érzett hála volt. Mária életének eseményei előre jelezték mindazt, ami később Krisztussal történt. A betlehemi elutasítás a nagypénteket, Simeon jövendölése a Golgota fájdalmát, a tizenkét éves Jézus elvesztése és három nap múlva történő megtalálása pedig a halált és a feltámadást vetítette előre. „Mária jelenében ott van a jövő” – mondta László atya majd azzal folytatta, hogy a jövő sok kérdést vet fel: Milyen lesz az Egyház tevékenysége a folyamatosan változó világban? Megtalálja-e az örömhír továbbadásának megfelelő módját?
Az ünnepi szónok arra rámutatott, hogy bár a jövőt nem ismerjük, mégis hálával tekinthetünk rá, majd számos példát hozott arra, amiért hálásak lehetünk. „Az Isten tenyerén élő ember hálát tud adni az ismeretlen jövőért.” S bár a jövő megpróbáltatásokat is hozhat, de Krisztushoz tartozva tudjuk, hogy „a vége úgyis biztos”, hiszen aki hozzá tartozik, az „győztes csapatban van”. Teréz anya gondolatát idézte, mely szerint még a szenvedés és a szomorúság is lehet „Jézus csókja”, annak jele, hogy egészen közel kerültünk Istenhez. Ehhez azonban hitre van szükség.
A harmadik hazavihető gondolat a jelenben megújított elkötelezettség. „Az Istenszülő Mária názáreti igenje nem egy egyszeri dolog volt” – hangsúlyozta Marincsák atya. Mária egész életét Isten rendelkezésére bocsátotta, és akkor is hűséges maradt, amikor egyre világosabban látta a Fiára és saját magára váró szenvedéseket.
Példája arra hív, hogy mi is felelősen éljük meg a jelenünket. Isten nem hagy bennünket céltalanul sodródni „az idő óceánján”, hanem gondoskodik rólunk. Ennek egyik jele égi Édesanyánk közelsége, a pócsi Szűz könnyei, a Mária-jelenések, a liturgikus- és népénekeink is: „Nem vagyunk árvák, van Édesanyánk, aki a mennyországból gondot visel ránk.”
László atya arról is elmélkedett, vajon Máriának milyen intelmei lennének a mai embernek. Valószínűleg ugyanazt mondaná, amit a kánai menyegzőn a szolgáknak mondott : „Tegyétek meg, amit mond!” (Jn 2,5). Az ünnep ezért arra szólít, hogy újítsuk meg Jézus melletti döntésünket, erősítsük meg a vele való kapcsolatunkat, és mondjunk igent a krisztusi erényekre: a szelídségre, a türelemre, az alázatra, a szolgálatra és a szeretetből meghozott áldozatokra.
Beszédének végén László atya egy mondatban foglalta össze az elmélkedés legfontosabb üzenetét: „A múlt a reményt, a jövő a hálát, a jelen pedig az elkötelezettségünk megújítását kínálja fel.”
Földi életünkben még csak „tükör által, homályosan” látunk, de minden idő kincset hordoz: múltunkban felfedezhetjük a reményt, jövőnket Istenre bízhatjuk, jelenünkben pedig újra Krisztus mellett dönthetünk. Ebben kérjük az Istenszülő imádságát és anyai segítségét. (Az elhangzott teljes elmélkedés a GONDOLATOK menüpontban olvasható.)
A püspöki Szent Liturgián Jeviczki Ferenc, a székesegyház parókusa, Juhász Géza elsőhelynök, dr. Galambvári Péter bírósági helynök, a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola megbízott rektora, dr. Gyurkovics Miklós a főiskola tanára, Orosz István Imre a papnevelő intézet propedeutikus év elöljárója, Kiss Máté püspöki titkár, Stefán Zoltán Miskolc-szirmai parókus és Molnár Ádám segédlelkész koncelebráltak. A búcsúi liturgia a hagyományoknak megfelelően ünnepi körmenettel evangélium-olvasással, és püspöki áldással, s olajkenettel ért véget. A közösség pedig, egy kis frissítő mellett megállva szánt időt egymásra.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett