Az alábbiakban Marincsák László atya elmélkedését olvashatják, amely a Székesegyház búcsúünnepén hangzott el 2026. augusztus 15-én.
Kedves Űnneplő Testvérek!
A napokban többször eszembe jutott a sokak által ismert könyvnek a címe; Istenről beszélni veszélyes. Azonban az is, hogy az Istenszülő Máriáról is nehéz beszélni. A második vatikáni zsinat többek között úgy fogalmaz az Istenszülőről, hogy ő a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában. Kérnünk kell tehát a Szentlélek a segítségét, hogy kellő alázattal csodáljuk a titkot, az ő mennybevételét, így nyissuk meg a szívünket az Istennek, hogy elvégezze bennünk mai művét.
Három apró kincset szeretnék hazavitelre adni a kedves testvéreknek. Hogy az milyen fényes, az kinek-kinek a maga munkájától, a csiszolástól függ.
Az Istenszülő Mária ott van, ahol másféleképpen járnak az órák. Annak idején földi pályafutásában ő is a múlt, jelen és jövő általunk tapasztalt egymásutánjában élte meg a dolgokat. A három apró kincs ehhez kapcsolódik: a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz.
Az egyiket röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy a múlt reménye.
Nem sokat ír a Biblia az Istenszülőről. De mégis biztosra vehetjük, hogy amit ő gyermekkorában vallásos nevelésként kapott, az tovább élt benne. Az életében volt mire visszaemlékezni. Amikor ott Názáretben megkapja az örömhírt Gábriel angyalon keresztül, akkor talán eszébe jutottak az Ószövetségnek a nagy meghívottjai, az ő válaszaik.
Vagy amikor elmegy Erzsébetet meglátogatni és Erzsébet áldottnak nevezi őt, akkor talán eszébe jutnak az Ószövetség áldottnak nevezett asszonyai, Jael és Judit, akik annak idején az éppen aktuális veszedelemtől megmentették a népet. És ha a Magnificatot nézzük, Mária magasztaló énekét; a zsoltárok ismerete megérint bennünket; látjuk, hogy mennyire ismeri népének a múltját Isten és Izrael szeretetkapcsolatát.
Mária jelenében ott van a múlt.
Az Istenszülő Máriának a mennybevételére gondolván észre kell vennünk e múltban lévő eseményben a nagy örömhírt, hogy a mindenható Isten bennünket is a dicsőségbe vár, Nekünk is hervadhatatlan koszorút készít.
De nem csak Máriának a mennybevételére kell visszaemlékezni. Úgy gondolom, hogy ez a templombúcsú felhív bennünket arra, hogy a miskolci görögkatolikus hívek múltban lévő erőfeszítéseit értékeljük.
Az itt élő ősöknek azt a törekvését, hogy legyen önálló közösség, ahol a saját rítusunk szerint tudják megélni a hitüket. És értékeljük a templom építéséért hozott áldozatokat, meg szépítéséért hozott áldozatokat. Őseinknek a vallásukhoz és a szertartásunkhoz való ragaszkodását, értékeljük, becsüljük, erő van abban.
De a saját életünk múltja is arra hív, hogy visszagondoljunk arra. Talán van, aki azt mondja, hogy hát minek foglalkozni a múltban lévő eseményekkel? Azok megtörténtek, azok megkövültek, azokkal nem lehet mit csinálni.
Valóban nem lehet az eseményeket meg nem történtté tenni. De lehet a hozzájuk való viszonyunkon változtatni. Mert a szeretetnek, imádságnak, bűnbánatnak nincs határa.
Azt írja Pilinszky János ezzel kapcsolatban, hogy a múltban a legszörnyűbb tettet is ezeknek az érintése, a szeretetnek, az imádságnak, a bűnbánatnak az érintése színarannyá tudja változtatni. S azt mondja, hogy pontosan, ami már megkövült, ami már változhatatlan, ami már befejeződött, ott kezdődik az embernek a drámája, ami eldönti a sorsát. A minőség, a szeretet és a kegyelem drámája. Majd úgy fejezi be, hogy éppen ezért a mi múltunk a legfőbb reményünk.
Legyen kellő bátorságunk visszanézni a múltba. Az Istenszülő Máriának a mennybevételére, ezen egyházközség múltjára és az ősöknek az erőfeszítéseire és a saját életünk múltjára. Erő, s a reménynek a csírái vannak ott.
Ha az Istenszülő Mária életét a hit szemével nézzük, akkor a jelenében meglátjuk a jövőt is.
Erzsébet boldognak nevezi Máriát. Ő maga is azt mondja, boldognak hirdet engem minden nemzedék. S lám, a Nagyboldogasszony olyan ünnep, aminek kapcsán valóban már minden nemzedék boldognak hirdetheti Máriát.
S a betlehemi szülés, mikor nem kapnak helyet a szálláson, valahogy előre jelzi a nagypénteket. Amit úgy fogalmaz meg János apostol az evangéliumának az elején, hogy tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.
És Simeon, mikor megjövendöli a 40 napos gyermekkel kapcsolatban, hogy ő jel lesz, amelynek ellene mondanak, meg hogy Máriának a lelkét is tőr járja át, akkor tulajdonképpen ez már jelzi a golgotai a fájdalmat.
Vagy amikor a 12 éves Jézust elveszítik, keresik és három nap múlva találják meg a templomban. Ez nem csak a szenvedésnek az örömre fordulásának a tapasztalatát adja, hanem tulajdonképpen elővételeződik benne a nagypénteki elvesztése Jézusnak, a kenetvivő asszonyoknak a Jézus keresése és a feltámadt Krisztussal való találkozás! Mária jelenében ott van a jövő…
Mi a jövőről sokat gondolkodunk. Sokat beszélgetünk, meg töprengünk. Hogy milyen lesz az, milyen lesz a jövőben az egyház tevékenysége? A szüntelenül változó körülmények között meg tudja-e majd találni azt a módot, ahogyan legjobban eljuttathatja az örömhírt az emberszívekhez? És milyenek lesznek a családok a jövőben? A szülőknek az életvitele elősegíti majd a katekézist, a gyerekek a vallásos életbe való bevezetését? S milyen társadalomban élünk majd? Olyanban vajon, ahol tiszteletben tartják az életet a fogantatástól kezdve egészen a természetes halálig? Tiszteletben tartják az emberi méltóságot, az igazságosságot, a család értékét? Vajon lesz majd gond a gyengékre, az elesettekre, a betegekre, vagy pedig a haszonelvűség fog dominálni. Milyen talajba fogja majd az egyház a jövőben a természetfölötti igéket hinteni? Olyan talajba, ahol a természetes értékekkel is probléma van?
Nem ismerjük a jövőt. De szeretnénk jót és szépet látni abban. És bármit hoz is, a hívő ember már hálát ad érte. Hálát adunk a szeretteinkért, gyerekeinkért, megszületett, meg nem született unokáinkért, ragyogó szemükért, mosolyukért. Hálát adunk a megjelenő jótettekért, az irgalmasság cselekedeteiért. Mert tudjuk, hogy minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van leszállván, de azt is tudjuk, amit Szent Pál ír, hogyha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél és azt is, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik.
Ezért ha a jövő, megpróbáltatást hoz, azért is hálát adunk, mert az Isten tenyerén élő ember hálát tud adni az ismeretlen jövőért. A vége úgyis biztos. Aki Jézus Krisztushoz tartozik, úgymond a győztes csapatban van. Még akkor is, ha a részleteket nem ismerjük. Teréz anya nővértársainak azt írta egy helyen, hogy a szenvedés, szomorúság mind-mind Jézus csókjai. Jelei annak, hogy olyan közel kerültünk Jézushoz, hogy meg tud csókolni. Persze kell ehhez hit, hogy az alagút végén világosság vár, a labirintus után pedig egyenes.
A harmadik ilyen hazaviendő gondolat a jelenről szól. Az Istenszülő Máriának a názáreti igenje nem egy egyszeri dolog volt. Ő az egész életét az Isten rendelkezésére bocsájtotta. Ahogyan az idő előrehaladtával egyre inkább tágult Máriának az ismerete, hogy milyen az az út, ami a fiára vár, és neki, mint édesanyának mit kell bejárni, úgy maradt meg a készsége az Isten iránt. Olyan felelősen élte meg a mindenkori jelenét.
Máriának e készsége arra hív föl bennünket, hogy mi is felelősen éljük meg a jelenünket.
E felelősséget súlyozza bennünk az, hogy az Isten nem hagy bennünket az idő óceánján sodródni, hanem gondoskodik rólunk. És gondoskodásának egyik jele, hogy az égi édesanyánk lehajol hozzánk.
Ő, ahogyan VI. Pál pápa fogalmazott az ma is közreműködik az isteni élet megszületésén és fejlődésén. Ez nem valamiféle teológiai igazság pusztán, hanem tapasztalat. A pócsi szűznek a könnyei erről szólnak, erről szólnak a Mária jelenések, erről szólnak sok helyen az énekeink, az imádságban fáradhatatlanul buzgólkodó Istenszülőről éneklünk. Hány és hány Mária-énekünk zengi el ezt az igazságot, amit az egyik úgy fogalmaz; Nem vagyunk árvák, van édesanyánk, aki a mennyországból gondot visel ránk.
A magyar történelem megőrzött egy híres levelet egy édesanyától, amit a 15-16 éves fiának írt. Zrínyi Ilonáról van szó, akit száműzetésbe kényszerítettek és a császár nem engedte meg, hogy a későbbi II. Rákóczi Ferenccel, aki Prágában tanult a jezsuitáknál, találkozzon és elbúcsúzzon tőle. Akkor Zrínyi Ilona levelet ír a fiának. Egy csodálatos levél. Az édesanya intése, figyelmeztetése a tizenéves fia számára, tanácsai a tisztességre, a becsületre, mások megbecsülésére…
Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy vajon Mária, ha nekünk most levelet küldene, mi lenne a tartalma? Úgy gondolom, hogy az evangéliumot tenné bele. Röviden pedig úgy szólna a levél tartalma, ahogyan Kánában szólt a szolgáknak, hogy tegyétek meg, amit mond. Az Istenszülő Mária számára ma sem közömbös, hogy megtartjuk-e fiának a tanítását vagy nem.
E mai ünnepnek ezek után az a felszólítása, hogy újítsam meg a Jézus melletti elkötelezettségemet, hogy egészen nekiadom magamat, hogy itt felnőtt fejjel, vagy olyannal, amilyennel ünneplem ezt a mai napot, ismételten kimondom, hogy én őt választom, én az ő útján akarok járni. Én meg akarom erősíteni a szőlőtővel való kapcsolatomat. Én igent akarok mondani a sajátosan krisztusi erényekre is, a szelídségre, a türelemre, az alázatra, a szolgálatra, a szeretet meghozott áldozataira, mert én hiszek ezeknek az erejében. Hiszek abban, hogy ez az életnek az útja.
Tegyétek teljessé megszentelődésteket (2 Kor 7,1). Az elkötelezettség megújítása segítsen bennünket a Krisztusba öltözködés életre szóló feladatában, hogy őt mind jobban magunkra öltsük.
Most még csak tükre által homályosan látunk, akkor majd színről színre.(1 Kor 13,12) Most még csak a földi idő egymásutánjában múlt, jelen és jövő sodrásában élünk, amelyek kincseket kínálnak föl.
A múlt a reményt, a jövő a hálát, a jelen pedig az elkötelezettségünk megújítását. Kérjük égi édesanyánk imádságát, segítsen bennünket mindezekben. Ámen!