Kedves Gyászoló Testvérek!
Éppen hetven évvel ezelőtt egy Rómában kiadott temetési szerkönyvben határozottan előírták, hogy ha egy pap elhunyt, miután őt fölravatalozzák, a szíve fölé tegyék oda az evangéliumos könyvet, és a felolvasó olvassa folyamatosan a zsoltárokat, a pap pedig az evangéliumot egész éjszaka. Hogy miért is van ez így előírva, és hogy miért nem az életrajzok kikerekítésével és a hősi emlékekkel foglalkozunk ilyenkor, ezt magának a megboldogult Szilárd püspök atyánknak az elmúlt fél évszázad során megfogalmazott szavaival szeretném megerősíteni és bizonyítani.
A Szentírásról, a Biblia fontosságáról saját életében sokfelé vallomást tett, de különösen is azokon a papi rekollekciókon, amelyek során az Én Bibliámról, vagyis a maga szentírási élményéről szólt.
Ott fogalmazta meg: „Mindig nyitottan akartam a Bibliához közeledni. Amikor kinyitom a Könyvet, feltett szándékom, hogy nem a magam gondolataihoz vagy vázlatához keresek bibliai idézeteket, hanem olvasom az Isten szavát, igyekszem ellesni annak rejtett mondanivalóját, hogy az alakítsa a gondolataimat, és a bibliai szövegek saját logikája formálja aztán tartalmilag és retorikailag a beszédemet. Ez persze nem mindig sikerült, de igen sokszor érezhettem, milyen hatalmas és hatásos, milyen szép és megragadó az üdvösség igéje, ha hagyjuk azt magunk fölött is érvényesülni.”
Ő, aki a szemináriumban hetvenhárom évvel ezelőtt már a legbuzgóbban tanulgatta, gyakorolta a Szentírás szövegeit, és aki saját bevallása szerint, hatvanöt évvel ezelőtt nyíregyházi káplánként, két esztendőn keresztül minden vasárnapi beszédéhez az egész Újszövetséget elolvasta, így beszélt a Szentírás fontosságáról:
„A Biblia a maga gondolataival befolyásolja az imádságot. Az egyház hivatalos imádsága azért olyan veretes és azért olyan szép, mert hitelesen merít a Bibliából, mégpedig a keresztény évezredek tapasztalataival olvasott és imádkozott Bibliából. Azt is érezzük, hogy értéktelenebbé, selejtesebbé, hígabbá válik a liturgia és az imádkozás, amikor a Bibliát mással akarják helyettesíteni. A bibliai imádságtár legnagyobb foglalata a Zsoltárok könyve, ami állandóan jelen van szertartásainkban. Óriási gazdagságot jelent, hogy a zsoltárokat nem csak olvassuk, mint Isten üzenetét, hanem imádkozzuk, mint Isten által sugalmazott imádságokat.”
A 118. zsoltárt ma is, holnap is imádkozzuk, énekeljük. Szilárd püspök atyánk több temetési beszédben a zsoltár kezdő szavaival foglalta össze a keresztény életet. Amikor káplánként kerültem melléje negyven évvel ezelőtt, egy özvegy tisztelendő asszony temetésekor kezdte így beszédét: „Boldogok, kiknek mondjuk feddhetetlen, kik az Úr törvényében járnak. Amikor a zsoltárnak ezt a versét énekeljük a temetésen, akkor mindig eszünkbe jut a halotti imádság szövege: Nincs ember, aki él és ne vétkeznék. Nincs ember, aki maradéktalanul megközelítené ezt az isteni eszményt, akinek teljesen feddhetetlen lenne az útja, és tökéletesen megtartaná az Úr törvényét. A megboldogult ravatalánál mégis bátran idézzük ezt a zsoltár verset, mert ő igyekezett fedhetetlenül járni, ahogy Isten törvénye bevéste a szívébe, az életébe. Ahogy teltek az évek, úgy tisztult meg egyre inkább ez a tanúságtétel, úgy látom őt, mint aki egyre inkább fedhetetlenné akarta tenni az útjait Isten színe előtt.
Fontosnak tartottam itt megismételni megboldogult püspök atyánk negyven évvel ezelőtti szavait most, amikor a gyászszertartást kezdjük, amikor a virrasztás imádságaival ráhangolódunk. S ha ebből a hosszú zsoltárból egy sort kellene kiválasztanom, amely különösen is jellemző reá, akkor a zsoltárból általunk énekelt következő sort nevezném meg: „Szívembe rejtem a te beszédeidet, hogy ne vétsek ellened”.
Atyáink kommentárja szerint ez az egész zsoltár arról szól, hogy a szentek vívódásai, gyötrelmei, nehéz küzdelmei a türelem révén hogyan végződhetnek felülről kapott győzelemmel, és Isten országának jutalmaival. Ezen küzdelmek során a szív, Isten igéjének a kincstára a legjobb ajánlólevél.
„Szívemben rejtem a te beszédeidet”‒ tapasztaltuk meg Szilárd püspök atyánál, aki ministráns kora, vagy kispap kora óta folyamatosan erre törekedett, hogy Isten igéjéhez idomítsa életét, gondolkodását, döntéseit és tetteit.
Igen, tanúskodott róla és mi is tanúskodunk róla, hogy Isten színe előtt az ő szíve betelt ezekkel az igékkel.
És hogyha rejtve tartotta némelyiket, azt tudatosan tartotta rejtve, mert nem szabad a gyöngyöket a sertések elé dobálni és nem mindegy, hogy melyik isteni szót, mely evangéliumi igét mikor veszik elő, és hogyan használják.
„Szívemben rejtem a te beszédeidet, hogy ne vétsek ellened”. Ősi kommentár erősíti meg azt, hogy aki így él, és így gondolkodik, az képes elkerülni az érzékiség és egyéb kísértések nagy-nagy útvesztőit, és Isten segítségével sikeresen végigjárni a földi zarándokútját.
Szilárd püspök atyánk itt, ezen a helyen, ebben a kegytemplomban különösen jól érezte magát, és valószínűleg ezért is érkezik most végleg ide. Idézem őt: „Számomra Bibliába bevilágító fény Szűz Máriának az alakja. A Biblia arról szól, hogy Isten a mi szerető Atyánk, aki az Egyházban Krisztus közösségében akarja összefoglalni a kereszten megváltott emberiséget. Mária az Isten atyai szeretetének, az Egyház anyaságának és a megváltó emberiségnek a legszebb példája. Máriában azt az embert tiszteljük, aki Isten Fiának Anyja, és aki egész életét Krisztushoz kötötte. A mi gondolkodásunk mögött ott van Szűz Mária, nem azért, mert csak róla beszélünk, vagy mindig ránk utalunk, nem azért, mert illik minden prédikációt valamilyen máriás gondolattal befejezni. Mária a Krisztushoz tartozó emberiség legcsodálatosabb személyisége. Előttünk áll a Könnyező Pócsi Szűzanya alakja, aki kifejezi Isten szeretetének minden gyengédségét és erejét. Én érzem és vallom, hogy az a rajongás, ami Máriapócshoz és Máriához köt minket, nem csak a Kegyhelyhez való vonzódásunkat és imádságunkat inspirálja, hanem csodálatosan gyengéd fényével bevilágít Isten gondolataiba, és ezzel olyan töltetet, többletet ad hozzá a Biblia olvasásához és magyarázatához, amiért nem lehetünk eléggé hálásak Istennek. Köszönöm a Szűzanyának, hogy a legszebb emlékeket azokról a beszédekről őrzöm, amelyeket Máriapócson, vagy római zarándoklatokon a Santa Maria Maggiore Bazilikában mondhattam el.”
Négy hónapja már eltemették a nagy főpapot, Ferenc pápát, aki szintén ahhoz a római bazilikához kötődött életében és halálában. Harmincnégy esztendővel ezelőtt, itt is volt egy szent pápa, aki épp ezen az augusztusi héten elbűvölve ennek a kegyhelynek a légkörétől, az isteni kegyelemtől valahogyan lenyűgözve tért vissza az örök városba. (Szent II. János Pál pápa 1991. augusztus 18-án járt Máriapócson).
„Szívembe rejtem a te beszédeidet, hogy ne vétsek ellened”. Mondtuk, Szilárd püspök atya ajkára téve is ezt a bibliai verset, és hozzá tehetnénk a folytatást, hogy „ajkaimmal hirdetem a te szádnak minden ítéletét” (Zsolt 119 (118),13), mert a szívbe rejtett szent szó, az Isten igéje aztán kifelé kívánkozik.
Oly sokszor szólt papjainkhoz, hozzánk a megboldogult püspök atya arról, hogy apostol küldetését éppen a hívek hitelesítik. Így volt ez Szent Pálnál, aki rákérdezett, „hogy nem vagytok-e az én művem az Úrban? Ha másoknak nem volnék is apostola, nektek az vagyok, hiszen apostolságomnak ti vagytok a pecsétje az Úrban.” (1Kor 9, 1-2)
Amikor ezt idézte az apostoltól megboldogult püspök atyánk, rendszeresen hozzátette a második korintusi levél szavait: „Ti vagytok a mi ajánló levelünk a szívünkbe írva” (2Kor 3,1). Mert az a szív, amely befogadja az Isten igéjét, amelyben elrejtőzik egy életre az Isten igéje, az a szív egyúttal ajánlólevelet is befogad. S most, amikor utolsó útjára készül megboldogult püspök atyánk, rajtunk áll, hogy ez az ajánlólevél milyen lesz, hogyan áll Szent Péter elé annak a 149 papnak a tanúságtételével, akiket ő szentelt föl áldozópappá, azoknak a tanúságtételével, akikhez ő szólt évtizedeken át.
Ha ez nem blaszfémia, akkor megismétlem a zsoltár verset, nem pusztán az Istenhez fogalmazva, hanem a megboldogult püspökünkhöz is, mert szívembe rejtettem a te beszédeidet, hogy ne vétsek ellened. Azokat a szentbeszédeket, amelyeket a 12 kötetben találtam és olvastam, szívembe rejtetted, püspök atyám, hogy ne szóljak rossz szót.
S hogyha szabad még egy szemtelen kérdést is föltenni, egy kérést, amely szerint Elizeus próféta ajkáról 2870 évvel ezelőtt fogalmazódott meg: Kérlek, ha lehetséges, legyen a lelkedből kétszeres osztályrész rajtam (2Kir 2,9).
Mindnyájunk nevében ezt a lelki örökséget kérem, s így indítom el azt a virrasztást, azt az imádságot, azt a szertartást, amellyel Szilárd püspök atyánktól búcsúzunk. Amen.
