Az alábbi interjúban Marosi István, a beregszászi Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ igazgatója arról beszél, miért fontos ez a boldoggá avatás ma, és hogyan erősíthet bennünket Orosz Péter példája a nehéz időkben.
– Mi volt az az esemény vagy élmény, ami Orosz Péter vértanúságából és a boldoggá avatási folyamatából az Ön szívügyévé lett?
–Mélyrehatóan nem foglalkoztam korábban Orosz Péter élettörténetével, de évek óta foglalkozom a kárpátaljai görögkatolikusokkal összefüggő egyházüldözés történetével, különösen Kárpátalja huszadik századi szenvedéstörténetével. Ebben benne van a „málenkij robot”, vagyis magyar és német férfiak elhurcolása Kárpátalján 1944 novemberében, a papok üldözése, de tágabb értelemben a nyugati kötődésű egyházak üldözése és a helyi társadalmi berendezkedés erőszakos átalakítása is.
Amikor a Vörös Hadsereg megérkezett és elfoglalta Kárpátalját 1944 októberében, eldöntötték, hogy a területet bekebelezik, és ebben leginkább a görögkatolikus egyház – amely a társadalom gerincét jelentette – volt útban számukra. A szovjet ideológusok szemében a görögkatolikus egyház papjai a nyugati kereszténységhez, a nyugati világhoz, a burzsoáziához tartoztak, ezért tekintettek úgy, hogy a görögkatolikus egyház szervezetét valahogy be kell olvasztani a szovjet társadalomba. A szovjet ideológiának eleve probléma volt az egyházzal és az istenhittel való találkozás, már korábban is.
A második világháború idején a saját társadalmi támogatottságuk megszerzése miatt, vagyis hogy fordulatot érjenek el a szovjet társadalmon belül a honvédő eszme megerősítése értekében, engedélyezték az orosz pravoszláv egyház működését (amit a szocialista forradalom után erősen korlátoztak), és úgy döntöttek, hogy a görögkatolikusokat az orosz pravoszláv egyházba építik, olvasztják be. Az egyház külső jegyei (pl. a szertartási elemek megegyezése) alapvetően ezt az eljárást sugallták számukra.
Nem számoltak azonban azzal a belső, lelki és szellemi kötődéssel, ami a görögkatolikusokban kialakult az 1646-ben megkötött egyházi uniót követően. Ebben a közegben válik igazán világossá, mit jelentett egy papnak, köztük Orosz Péternek, hűségesnek maradni a katolikus egyházhoz.
– Gyakran halljuk a számokat: több száz pap érintett, akik sokan hitvallók, vagy vértanúk lettek 1944-1989 között. Hol helyezhető el ebben Orosz Péter atya?
– A Munkácsi Egyházmegyének 1944-ben 381 papja volt, a papi létszám az újonnan szenteltek és az elhalálozottakat figyelembe véve 1949-re 416-ra módosul. Már az 1944 és 1949 közötti időszakban – vagyis az egyházüldözés első szakaszában – is voltak letartóztatások és politikai gyilkosságok papok ellen. A tényleges egyházüldözés 1949. február 18-űn kezdődött el, és még 1952-ben is voltak letartóztatások. Vagyis a 416 pap közül 126-an hitvallókká váltak, mivel elutasították a pravoszláv egyházba való áttérést, s közülük is 30-an vértanúként tettek tanúságot. Rajtunk kívül 48 olyan papról tudunk, aki szintén megtagadta a pravoszláviára való áttérést, viszont őket nem vitték lágerbe. Valós értelemben tehát 172 hitvalló papról kell beszélnünk. Emellett 82 pap emigrált, 32-en pedig elhagyták a papi pályát. Meggyőződésből, félelemből vagy kényszerből 129 pap tért át a pravoszláviára. Bizonyos értelemben őket is nevezhetjük áldozatnak, azonban ők könnyebben vészelték át azt az időszakot, így számos előnyt is jelentett számukra az aposztázia. A számok óriásiak, mögöttük rengeteg személyes tragédia húzódik. Orosz Péter az egyik legismertebb vértanú lett, azonban fontos megjegyezni: rajta kívül is sok pap magas fokon élte meg a hit és a katolikus egyház iránti elkötelezettséget.
Ismert Romzsa Tódor püspöknek a története és Chira Sándoré, vagy Damjanovics Péter Pál főesperes a története, akit először végeztek ki a görögkatolikus papok közül. Vagy az Ortutay család, a Bendász család, akik közelebb állnak hozzánk, és akiknek a nevei Magyarországon is ismertebbek.
Az is elgondolkodtató kérdés lehet, hogy az a 129 pap, aki „aláírt”, áttért a pravoszláviára, vajon hány lehetett saját akaratából. Ezek mögött is nagyon komoly élettörténetek, lelki gyötrelmek vannak, akiknek egészsége megromlott vagy a családi élete is elszomorítóvá vált.
– Hogyan maradhatott fenn mégis a kommunizmus éveiben, Kárpátalján a görögkatolikus hit?
– A Szovjetunió végső soron belebukott abba, hogy megpróbálta kiirtani a hitet az emberi lélekből. Lehetett hallgatásra kényszeríteni, elnyomni, de a hit az emberi lélek legmélyén él. Sőt, Kárpátalján a hit és a nemzeti identitás gyakran összefonódott, miközben aki a hitét védi, az a nemzetiségét is védi egyben. A szív és a lélek legmélyén a nemzetiség és a hit szinte egybecsúszik, tehát gyakorlatilag mind a kettőt kifejezi. A mi családunkban is az volt a túlélési stratégia, hogy ottmaradtunk a templomban – akkor is, ha a pap hivatalosan áttért a pravoszláv egyházba. Így a közösség tovább élt, mintha semmi sem változott volna, s nyelvi szempontból se változott, mivel továbbra is magyarul végeztük a szertartásokat és magyarul prédikált a pap. A hívek továbbra is úgy éltek, mintha görögkatolikusok lennének, a pap meg, hát, tartozott, ahová tartozott, de ezt soha nem mondta ki, így a hívők tudata görögkatolikus maradt.
– Milyen jelentőséggel bír a boldoggá avatás az egyház életében? Milyen üzenetet hordozhat ez ma az egyénnek?
– A boldoggá avatás az egyház hivatalos tanúságtétele arról, hogy valaki célba ért, biztosan eljutott az Istenhez, üdvözült. Azt mondja ki, hogy az illető személy Krisztus követője volt, aki az erényeket hősiesen gyakorolta. Orosz Péter esetében az életszentség már vértanúsága előtt is nyilvánvaló volt, a halála pedig megkoronázta azt. A boldoggá avatás üzenete, hogy a hűség mindig gyümölcsöt terem, még ha az emberi szem számára ez tragédiának is tűnik.
Fontos, mert megerősít abban, hogy szentek nemcsak a régmúltban, hanem a közelmúltban is éltek, s élnek is közöttünk. Ez példát és reményt ad. Orosz Péter a hűség példája: hűség az Egyházhoz, a krisztusi hithez, a hívekhez. Ez az üzenet ma is érvényes, amikor sok pap és hívő fáradtságot, kiégettséget él meg. Nem a vértanúságban kell követnünk őt, hanem a hűségben és a megoldáskeresésben.
– Hogy él az emberek emlékezetében Orosz Péter, mint lelkipásztor?
– Kárpátalján sokan csak „Peti bácsiként” ismerték, és már életében szinte szentnek tartották. A kommunizmus nélkül is valószínűleg a szentség magas fokát tudta volna gyakorolni. A szájhagyomány és az interjúk révén őrződött meg alakja. Puskás László atya például nagyon sok interjút készített. Ismerték olyan neves személyiségek, mint például Pirigyi István. István atyával együtt voltak kispapok egy évig, és együtt voltak a tábori lelkészképzőben is.
Továbbá fontos kiemelnünk, hogy Orosz Péter volt az egyik vezetője azoknak „a bujdosó papi” csoportnak, akik titokban, házaknál tartották a szertartásokat. Tudtak róluk, még a szovjet sajtó is „bujdosó papokként” emlegette őket. Ez is mutatja, hogy az üldöztetés közepette sem adták fel, hanem keresték a módját, hogyan szolgálhatják tovább Krisztust és az embereket.
–Mi a papság legfontosabb feladata ma Kárpátalján?
– Őszintén szólva nehéz időszak ez. A Covid, a háború, a gazdasági nehézségek miatt sokan fáradtak vagyunk lelkileg is, szellemileg is. Néha úgy érezzük, a munkánknak nincs gyümölcse. De papként nem engedhetjük meg magunknak, hogy abbahagyjuk. A legnagyobb feladat most is az, hogy ott álljunk a hívek mellett, fenntartsuk az egyházi intézményeket és keressük a lehetőségeket is. Ezért fontos Orosz Péter példája: a hűség és a megoldáskeresés. Ez az, ami bennünket is erősíthet.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett