Az alábbiakban Atanáz püspök 2025. december 25-én, a Székesegyházban tartott Szent Liturgián elhangzott homíliáját adjuk közre:
Kedves ünneplő testvérek!
Nem kis bátorság kellett a bölcseknek ahhoz, hogy a Jeruzsálemben összegyűlt embereknél kérdezősködjenek, vagy netalán a palotába is bekopogtassanak. Nem tudjuk, hogy akkor hogyan viselték a kintről érkezőket, nyilván akkor sem volt veszélytelen szóba állni a zsidó vezetővel, főként, hogyha messziről jött oda valaki. Hol van a zsidók újszülött királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy hódoljunk neki, mondták a bölcsek.
Ma éjszaka még a csöndes születés titkát ünnepeltük, vettük körül csendes énekeinkkel, most már az imént hallott evangélium világraszóló kozmikus örömre biztat bennünket, a karácsony mindenre kiterjedő jelenségére hívja fel a figyelmünket, mert a csillagimádó bölcseket a csillag megtanította, hogy az igazság napját leborulva imádják. Igen, mindenkihez szól a Betlehemben megszületett Messiás, mert ő a mindeneket teremtő Isten ige, aki öröktől kézben tart mindent.
A bölcseket vezető csillag akkor útbaigazítást adott az igaz világosság felé, mert ez az igaz világosság éppen a karácsonykor született Jézus Krisztus. De ez a csillag azóta is jelzi, hogy Isten továbbra is jelen van a történelemben. Aki figyeli a jeleket, az képes fölismerni, megtalálni Őt. A keleti bölcsek nem ismerték Isten Szentírását, az írásban rögzített kinyilatkoztatást, de tudták, hogyan kell olvasni a jeleket az égből, és így az evangéliumi igazságot tudták fölismerni. Aki keres, az talál, sokak keresését képviselve találtak rá az újszülött Messiásra.
Az idei szentévben mi is, nem egyszer útra keltünk, zarándokok lettünk. A remény zarándoklataiként jártuk a világot, vagy az itthoni kegyhelyeket. Olykor még sötétben indultunk, de világos volt számunkra is a cél, bűneinktől megszabadulva eljutni üdvösségünk ígéretéhez.
Mi, akik Krisztusban kerestünk menedéket, – olvassuk egy apostoli üzenetben – nagy bátorítást kaptunk arra, hogy erősen kapaszkodjunk a nekünk felkínált reménybe. Ez a remény lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a szentélybe, a szentély függönye mögé, ahová elsőként ment be értünk Krisztus, olvassuk a zsidókhoz írt apostoli levélben ((Zsid 6,18–20). De vajon előrébb vagyunk-e idén karácsonykor, egy szentév végén, mint tavaly ilyenkor a szentévi utunk kezdetén? Talán nem mindannyian tudtunk egészen szentek lenni, nem mindannyian tudtuk igazán szentté tenni ezt az esztendőt, mert az élet nem egyszerű. Megannyi akadály állta utunkat, olykor pocsolyák, vagy éppen sárfoltok piszkolták ruháinkat, nem sikerült egészen szenteknek lennünk. De ha le vagyunk horgonyozva a kegyelem reményében, így legyőzzük a bűnt, a félelmet és a halált. Ez a remény túlvisz bennünket a próbatételeken, minden pocsolyán és sárfolton, és arra bíztat, hogy ne tévesszük el a célt, ne tévesszük szemünk elől a mennyet, ahová mindannyian meghívást kaptunk az üdvösségre.
Amikor Urunk Betlehembe érkezett, meglepő volt a neki kijáró fogadtatás megtagadása. Ahogyan a húsvéti liturgia evangéliumában szoktuk felolvasni, a világosság a világba jött, mégsem ismerte fel őt a világ, a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.(Jn 1,9-11).
A jeruzsálemi királyi udvarban sokan maguk is megkapták a jelet, hiszen addig böngészték a Szentírást, míg rá nem jöttek, hogy a kis Betlehem az, ahol a Messiásnak születnie kell. A jel hírére mindenki lázasan végezte tovább a dolgát, sürögtek, forogtak, értekeztek, és így utólag bevallhatjuk, nem jutottak sehová, mert senki nem tette meg azt a szükséges és kockázatos lépést, hogy elmenjen Betlehembe, hogy ott találkozzon a megszületett Messiással.
Néha nekünk is ez a kockázatvállalás hiányzik. Tudjuk az igazságot, de tovább értekezünk, tovább böngésszük, tovább magyarázgatjuk anélkül, hogy nagyokat lépve Jézus Krisztust találnánk meg és az Ő életformájára váltanánk a korábbi sekélyes lelki életünket.
Tegyük föl hát magunknak a kérdést, megtaláltuk-e ebben a szent évben az igazi Jézus Krisztust, Istennek egyszülött fiát? Őt valljuk meg az immár 1700 éve templomainkban megismétlődő hitvallásban, hogy megtestesült mi érettünk a Szentlélektől és Szűz Máriától és emberré lett. Hiszünk az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött fiában, aki világosság a világosságtól, igaz Isten, igaz Istentől. Ahogyan 1700 éve, a 318 atya megvallotta, hogy Ő egylényegű az Atyával, tehát joggal énekeljük, ismételgetjük, hogy Isten emberré lett. Igen, ezt ünnepeljük karácsonykor. Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért maga Isten jött el, hogy kimozdítson bennünket a holtpontról, hogy eljuttasson bennünket az isteni üdvös, örök, boldog életbe.
Ő az örök Ige, az örök bölcsesség, aki vállalta sorsunkat, az ember tragédiáját, aki együtt érzett és együtt érez minden emberrel. Mert nem csak Betlehemig ereszkedett le, hanem egészen a halálos próbatételig. Vállalta azt az elhagyatottságot, amelyet egyes embereknek életük nehéz vagy legkritikusabb pillanataiban kell megélniük. Ő lett az ártatlanul elítélt, aki megment minket ítéletre méltókat. Ő lett az orvos és a nevelő, aki a példák bátorítást adó hatásán keresztül megerősíti a lelkünket, és mintegy enyhítő orvossággal, jóindulatú tanácsokkal látja el az igazság ismeretére törekvőket. Amint a testi betegségekben szenvedőknek orvosra van szükségük, úgy a lélekben gyengéknek nevelőre és a lélek orvosára, hogy szenvedélyeikre gyógyulást találjanak, hogy a mennyország felé bejuthassanak.
Isten Fia emberré lett, hogy az embert istenivé tegye. Drága testvérek, ezt ünnepeljük a mai napon. Nem pusztán a csendes éj titokzatos, fenyőaljas kis Jézuskáját, hanem azt a Jézust, aki a Teremtő jobb keze, aki öröktől van, és aki itt és most az üdvösség felé vezérel bennünket. Nem pusztán egy csomagot, egy segélyszállítmányt dobott le nekünk a helikopterről, hogy aki kapja, marja, a többi meg pusztuljon, hanem egy lett velünk, egy lett közülünk és mindent megtett azért, hogy megfogja mindnyájunk kezét, épp a legnehezebb pillanatokban, a legkritikusabb helyzetekben.
Az ember tragédiájában osztozott azért, hogy életünket, az olykor tragikusnak tűnő életünket a boldogság előszobájává tegye.
Ilyenkor a szentév végén furcsa számomra, amikor Tolsztoj novelláit veszem a kézbe, egy kis novellában az orosz író három aggastyánról számol be és egy püspökről, aki missziós útja közben egy szinte lakatlan szigetre ellátogat a három híres aggastyánhoz. Ezek az öregek az egyszerűségükről, mondhatnám együgyűségükről voltak híresek. A püspök rájött, hogy ezek az emberek összesen egyetlen imát tudnak ismételgetni „Mi is hárman, Ti is hárman, irgalmazz nekünk”. Így szóltak a Szentháromsághoz ők, akik együgyűeknek, egyszerű embereknek tűntek és ez a missziós püspök nagy lendülettel fogott hozzá a küldetéséhez, rögtön igyekezett megtanítani őket az Úr imádságára soronként, mondatonként, szavanként és kisebb sikerekkel napnyugtáig eljutott oda, hogy a három kis öreg, úgy ahogy, el tudta ismételgetni a Miatyánkot.
A püspök dolga végezetten hajóra szállt és meghagyta a kis öregeknek, hogy most már mindig így imádkozzanak, ahogy az Úr tanította őket, és jól jegyezzék meg az imát. Csakhogy a novella szerint a három kis öreg ezt sem tudta megjegyezni. A püspök már elindult, de a kormányos még a kormányrudat is elengedte, amikor rájött, hogy az öregek a vízen futnak feléjük. „Sietnek utánunk”, mondta a püspöknek, „úgy szaladnak a tengeren, akár a szárazföldön!”
„Elfelejtettük, Isten szolgája, elfelejtettük, amire tanítottál”, mondták az idősek. „Amíg folyton ismételgettük, addig még tudtuk. De amikor egy órára abbahagytuk, elmaradt egy szó, aztán meg mindent elfelejtettünk. Minden kiment a fejünkből. Nem tudunk semmit. Taníts meg újból!”
A püspök pedig keresztet vetett, meghajolt a vízen járó aggastyánok előtt, majd így szólt: „A ti imátok fölér a legmagasabb Úr elé, Isten vénei. Nem vagyok méltó, hogy titeket tanítsalak, ti imádkozzatok érettünk, bűnösökért.”
Furcsa ez a kis karácsonyi történet, mégis amikor karácsony ünnepnapján azt szeretnénk, ha mindenki úgy imádkozna, és úgy mondaná a Hiszekegyet, ahogy azt mi mondjuk, és mi tudjuk, rá kell jönnünk, hogy ez nem egészen így van. Az egyetemes testvériség jegyében el kell viselnünk, tudomásul kell vennünk, hogy mások, másként imádkozva is közeledhetnek a jászolhoz, a betlehemhez. Megállhatnak imádkozva a mindnyájunkért született kisded előtt, még akkor is, ha nem a mi hitvallásunkat tudják szó szerint. Mindenesetre mi ragaszkodjunk hitünk megvallásához és az Isten igéjéhez, az értünk megtestesült Megváltóhoz. Ahogyan a bölcsek a csillag révén rátaláltak igaz Istenükre és igaz énjükre, a kisded imádásában mi is találjunk rá arra a szentévi énünkre, amely egykor az üdvösség kapuján is beléphet. Fogadjuk szívünkbe az eukarisztia révén a megszületett Isten igéjét. Merjük Jézust befogadó szívvel gyakorolni a megbocsátó, kiengesztelendő igazi szeretetet, ahogyan azt Jézus tanította nekünk, hogy mindenkit egyaránt szeressünk, hogy mindenkinek tudjunk igazán megbocsátani. Mert a karácsony lényege nem pusztán a csendes éj romantikájának a fölelevenítése, hanem Jézus követése bármi áron. Isten mindenkor és mindenhol működésbe akarja hozni az Ő egyszülött Fiának megtestesülése titkát. Így rögzítették ezt a görög egyház atyái, és így érezzük, így látjuk ezen a mai Szent Liturgiánkon is a karácsony titkát. Engedjünk hát működésbe lépni saját életünkben is, nem csak a mai ünnepnapon, hanem holnap, holnapután és a hétköznapjainkban is a szeretet üdvös gyakorlásával, az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen
A homília a LINKRE kattintva meghallgatható.
