A Szentatya személyes képviselője december 4-én érkezett Miskolcra. A délután folyamán hivatalos látogatást tett a miskolctapolcai kollégiumban, majd késő délután részt vett a papi rekollekciót megelőző vecsernyén a püspöki székház kápolnájában.
Banach érsek elmélkedésének egyik fő témája a kerek évforduló kapcsán a niceiai zsinat, a másik pedig természetesen az advent volt az év utolsó rekollekcióján. Az előadás után számos, a fő témáktól eltérően felmerült kérésekre is készséggel válaszolt. Az apostoli nuncius másnap reggel, a székházi kápolnában a püspök, és munkatársai jelenlétében bemutatott szentmise után köszönt el egyházmegyénktől.
Az alábbiakban Michael W. Banach, Magyarország apostoli nunciusának a Miskolci Egyházmegye papjaival való találkozás alkalmából elhangzott gondolatait teljes terjedelmében közöljük:
“Nagyon örülök és igazán hálás vagyok azért, hogy ezt a délutánt Veletek tölthetem. Köszönöm Orosz Atanáz püspök úr meghívását és köszönöm Nektek, paptestvéreim, hogy nyitottak vagytok arra, hogy ezt a rövid időt együtt töltsük. Köszönöm papi szolgálatotokat. Nagyon jól tudom, hogy nem mindig könnyű az első sorban lenni. Köszönöm mindazt, amit tesztek. Hálám kiterjed feleségeitekre is, akik pótolhatatlan támogatást nyújtanak Nektek és családjaitoknak.
Gondolatainkhoz két témát javaslok, amelyek végső soron összefüggenek egymással: a Niceai Zsinat 1700. évfordulója, valamint az adventi és karácsonyi liturgikus időszak. Ezt követően készséggel válaszolok kérdéseitekre.
1. Pannóniai jelenlét a Niceai Zsinaton. 1700 évvel ezelőtt, 325 májusa és júliusa között került sor az első Niceai Zsinatra. Bár ez körülbelül 700 évvel megelőzte a magyar állam Szent István király általi megalapítását, mégis volt akkor egy pannóniainak nevezhető jelenlét. Andrea Cavallini filozófus pap szerint:
Ha figyelembe vesszük, hogy a IV. század elején körülbelül 1000 püspöki székhely volt az egész Birodalomban, akkor a ténylegesen résztvevő püspökök száma alig több mint a teljes létszám negyede. A latin provinciákból érkező püspököket meg lehet számolni egy kézen, ami a távolság miatt érthető, és úgy tűnik, hogy mindannyian személyesen kötődnek a császárhoz: a listákon [feltűnik] Sirmiumi vagy Pannóniai Domnus, egy olyan térségből (ma Ausztria, Magyarország, Horvátország és Szerbia között), amelyet Constantinus hódított meg az első összecsapásban Liciniusszal 316 vége és 317 eleje között: Constantinus szinte folyamatosan Sirmium és Serdica térségében tartózkodott 317 és 324 között.[1]
Így folytatja Cavallini atya:
Konstantinápolyban Nicasius [egy kis egyházmegye, Dea Augusta püspöke Galliában] és csoportja pár napra megállnak, hogy megpihenjenek és felépüljenek a tengeri betegségből. A városban sok más püspökkel és más küldöttségekkel találkoznak, akik Nicea felé tartanak… De a városban nagyon kevés a nyugati ember, és nem könnyű latinul beszélni valakivel: Nicasius és a többi gall azonban találkozott Pannóniai Domnusszal, akivel az új fővárosról szerzett benyomásaikról beszélgettek.[2]
Pannóniai Domnus azon öt latin püspök egyike volt, akik részt vettek az első Niceai Zsinaton; szerepelt a kánonok és a niceai hitvallás aláírói közt.
Ezeket a történelmi töredékeken elgondolkodva rájöttem, hogy lényegében összefoglalják a katolikus egyház egész későbbi magyarországi történetét. A pannóniai püspökök (Sirmium, a mai Szerbiában található Sremska Mitrovica, és Aquileia, ma Friuli-Venezia Giulia régióban található falu) részvétele hangsúlyozza a régió fontosságát a korai egyházban. A Niceában hozott döntések hozzájárultak a jövőbeni kereszténység, valamint a keresztény tanítás formálódásához, ahogyan azt hosszú történelme során a magyar egyház és püspökei mindig is tették, és teszik továbbra is.
De figyelem! Van még egy másik szikra, amelyet érdemes megemlíteni. A 335-ös év környékén Domnus vértanúságot szenvedett, hiszen annak a niceaellenes mozgalomnak az áldozatává vált, mely Pannóniában vetette meg a lábát. Hány vértanút adott a katolikus egyház Magyarországon az igazságért hosszú történelme során?! Köztük számos püspök – sisciai Szent Kvirin (Quirinius) – ugyan még a Niceai Zsinat előtt –, csanádi Szent Gergely, Szent Bőd és a nyitrai Szent Beszteréd, továbbá Boldog Meszlényi Zoltán Lajos, Boldog Apor Vilmos, Boldog Gojdics Péter Pál és Boldog Romzsa Tódor. Ott van még Boldog Orosz Péter Pál atya, a földalatti egyház Boldog Romzsa Tódor által titokban felszentelt püspöke, valamint számos magyarországi, erdélyi és kárpátaljai hitvalló. Sokuk hősi tanúságtételét csak Isten ismeri. Néhány hónapja pedig egy fiatal laikus vértanú, Bódi Mária Magdolna boldoggá avatását ünnepeltük.
A magyar egyház ezen hagyományok örököse; a magyarországi püspökök és papok ezen hagyományok örökösei – nemcsak a tanbeli vonatkozásokat tekintve, hanem elsősorban a pasztorális dimenziókban, a hit mindennapi megélésében, az Úrról és az ő evangéliumáról való hiteles tanúságtételben. A Nemzetközi Teológiai Bizottság gondolatai szerint:
A Niceai Zsinat 1700. évfordulójának megünneplése sürgető felhívás az Egyház számára, hogy fedezze fel újra a rá bízott kincset, és merítsen belőle, hogy örömmel, megújult lendülettel, sőt egy „új evangelizációs szakaszban” ossza meg azt másokkal. Jézust, a mi Megváltónkat hirdetni a Niceában megvallott hitből kiindulva, ahogyan az a nicea-konstantinápolyi hitvallásban kifejezést nyer, elsősorban azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat ámulatba ejteni Krisztus hatalmasságától, hogy mindenki rácsodálkozzon, és élesszük újra a mi Urunk Jézus iránti szeretetünk tüzét, hogy mindenki szeretettől lángoljon iránta. Semmi és senki sem szebb, élettel telibb, szükségesebb nála. Dosztojevszkij ezt határozottan kijelenti: „Magamban hordozom a hitvallást, amelyben számomra minden fénylő és szent. Ez a hitvallás nagyon egyszerű: hinni abban, hogy semmi sem szebb, mélyebb, elérhetőbb, értelmesebb, bátrabb és tökéletesebb Krisztusnál”. Jézusban, aki homooúsios az Atyával, Isten maga jön el, hogy megváltson minket, Isten maga kötötte magát az emberiséghez örökre, hogy beteljesítse emberi hivatásunkat. Egyszülött Fiúként a Szentlélek éltető erejével az Atya által szeretett gyermekekké formál minket. Azok, akik látták Krisztus dicsőségét (doxă), énekelhetik azt, és engedhetik, hogy a doxológia nagylelkű és testvéri igehirdetéssé, azaz kérügmává formálódjon bennük.[3]
„Fedezzük fel újra a nekünk adott kincset… Jézusban… Isten maga kötötte magát az emberiséghez örökre, hogy beteljesítse emberi hivatásunkat…” Gondolatébresztésképpen… és nemcsak az adventi és karácsonyi időszakra.
2. Leó pápa a niceai zsinat nyomdokaiban. XIV. Leó pápa az elmúlt napokban tette első apostoli útját, amely Ankarába, Isztambulba és Bejrútba vezetett, egy jelentős állomással Iznikben, az ókori Nicea városában, a zsinat 1700. évfordulója alkalmából. Ennek az útnak az ökumenikus dimenzió állt a középpontjában. Sokféle hagyomány keresztényei a Niceai Zsinatot ismerik el közös hitük alapjaként. XIV. Leó pápa támogatását fejezte ki azoknak a kis katolikus közösségeknek is, amelyek kivándorlással és instabilitással küzdenek, beleértve a külföldön élő számos libanoni keresztényt.
A központi esemény kétségkívül az izniki ökumenikus ünneplés volt, ahol a pápa és Bartholomaiosz ökumenikus pátriárka együtt sétáltak a Szent Neofitosz-bazilika romjaihoz. Az imádságot Krisztus és a zsinat ikonjai előtt tartották, és az egység szimbolikus gesztusaként egy gyertya meggyújtásával zárták.
XIV. Leó pápa ezt mondta:
Egy sok szempontból drámai időszakban, amikor az emberek méltóságát számtalan fenyegetés éri, az első Niceai Zsinat 1700. évfordulója kiváló alkalom arra, hogy megkérdezzük magunktól: ki Jézus Krisztus a ma emberének életében, ki ő mindannyiunk számára?
Ez a kérdés különösen a keresztényeket érinti, akiket fenyeget annak veszélye, hogy Jézus Krisztust egyfajta karizmatikus vezetővé vagy szuperemberré redukálják, ami végül szomorúsághoz és zavarodottsághoz vezet. Krisztus istenségét tagadva Arius egyszerű közvetítővé redukálta őt Isten és az emberek között, figyelmen kívül hagyva a megtestesülés valóságát, így az isteni és az emberi végérvényesen elválasztva maradt. De ha Isten nem lett emberré, hogyan vehetnek részt a halandók az ő halhatatlan életében? Ez volt a tét Niceában, és ez a tét ma is: a hit abban az Istenben, aki Jézus Krisztusban hozzánk hasonlóvá vált, hogy „isteni életét megossza vélünk”.[4]
A pápa három fő szempontra hívta fel a figyelmet ennek az eseménynek az aktualitása kapcsán.[5] Kiemelte, hogy a Niceai Zsinat tanítása, amely az egyháztörténelem egyik mérföldköve, egy feszültségekkel és konfliktusokkal teli korszakban született, és ezért a mai Egyház számára is reményteli üzenetként hangzik.
Ami a második szempontot, a niceai hitvallás által közvetített üdvösségüzenet központi jelentőségét illeti, XIV. Leó pápa megjegyzi, hogy bár a Niceai Zsinat hírneve és sikere általában elsősorban a Fiú Atyával való egylényegűségének meghatározásához kapcsolódik, valójában a hitvallás nem mulasztja el hangsúlyozni Krisztus megtestesülésének üdvözítő szerepét, aki értünk, emberekért és üdvösségünkért alászállt és megtestesült, emberré lett, szenvedett és harmadnapra feltámadt, fölment a mennybe, és eljön ítélni élőket és holtakat. Ez a szakasz egyrészt szoteriológiai jelentőségű, mivel Krisztus kenózisa az emberiség üdvösségét hozza el, másrészt antropológiai jelentőségű, mivel a Fiú emberré válása azt jelenti, hogy Krisztus magába fogadja az embert lelkében és testében, és így az egész emberi lény istenivé válik, ami az ember részesedése Isten teljességében. „Pontosan az ő megtestesülésének köszönhetően találkozunk az Úrral rászoruló testvéreinkben”.[6] Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a megjegyzést, amit a pápa hangoztat a Dilexi te kezdetű apostoli buzdításában[7], amelyben az Egyház szeretete a legszegényebbek, a leggyengébbek és a legutolsók iránt Krisztus bennük való jelenlétén alapul, valamint azon a tényen, hogy csak a legszegényebbek iránti gondoskodás és odaadás gyakorlásával tud az Egyház, Assisi Szent Ferenc példáját követve (és hozzá lehetne tenni Szent Erzsébetet), megfelelni a Jézustól kapott küldetésnek.
A harmadik szempont, amelyre a pápa felhívta a figyelmet, a Niceai Zsinat ökumenikus értéke a mai Egyház számára. XIV. Leó pápa elismeri a nicea-konstantinápolyi hitvallás ökumenikus jelentőségét, amelyet minden keresztény egyetemesen elfogad. Természetesen ebben a perspektívában továbbra is nyitott kérdés marad a húsvét ünneplése, amely a Niceai Zsinaton is napirendre került, és amely ma is megosztja a nyugati és keleti egyházakat, noha idén a húsvét dátuma minden keresztény felekezet számára gondviselésszerűen egybeesett. Őszentsége XIV. Leó pápa és őszentsége I. Bartholomaiosz pátriárka kifejezték szándékukat, hogy minden évben megvizsgálják a húsvét közös ünneplésének lehetőségét.[8] A keleti katolikus egyházak Rómával való egységben léteznek, mint a részleges újraegyesítés történelmi példái. A görögkatolikus egyház ennek egyik példája. Ma ezek az egyházak közvetítőként szolgálnak az ortodoxokkal és más ősi keleti egyházakkal megvalósítandó teljes közösséghez. A teljes közösség nem megvalósíthatatlan álom. Az egység az Úr Jézus Krisztus parancsa, aki imádkozott, „hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk” (Jn 17,22).
Gondolatébresztők… és nemcsak az adventi és karácsonyi időszakra.
3. A Niceai Zsinat tartós hatása. A Niceai Zsinat hatása azonban nem korlátozódik a teológiatudományra vagy az ókori egyháztörténelemre. Döntései különféle módokon ma is befolyásolják a keresztények életét. A Niceában megfogalmazott, majd 381-ben a Konstantinápolyi Zsinat által kibővített hitvallás számos keresztény hagyományban elhangzik a vasárnapi misén. Amikor azt mondjuk, hogy „Hiszek egy Istenben, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában”, ugyanazt a hitet valljuk, amelyet a zsinati atyák Niceában védelmeztek. A keresztény liturgia, amely Krisztust valóságos Istenként imádja, a zsinat által megállapított tanításban gyökerezik.
Nicea aktualitása nem csupán abban áll, hogy ma is ismételjük a zsinati atyák által 1700 évvel ezelőtt megfogalmazott szavakat, hanem abban is, hogy felismerjük, hogy korunk hite az „új arianizmus” fenyegetésében él. Leó pápa így határozta meg azt a tendenciát, amely Krisztust szuperemberré redukálja, ami kiüresítené a kereszténység lényegét, és mindannyiunkat a nihilizmusba sodorná: ha Jézus szuperember lett volna, akkor elnyomásban maradtunk volna, ehelyett ő a mi Megváltónk, a velünk lévő Isten.
A Niceai Zsinat arra törekedett, hogy a doktrinális megosztottság ellenére megőrizze az Egyház egységét. Ma az egység továbbra is kihívást jelent, mivel a kereszténység számos felekezetre szakadt. A Niceai Zsinat azonban példát mutat arra, hogyan tud az Egyház nézeteltéréseket párbeszéd és közösségi megfontolás útján megoldva az igazság körül egyesülni.
A Krisztus istenségébe vetett hit nem csupán elvont tantétel; mélyreható hatással van arra, hogyan éljük meg kereszténységünket. Hinni abban, hogy Jézus Isten, azt jelenti, hogy teljes mértékben bízunk abban, hogy Ő képes megváltoztatni életünket és a világot. Arra hív minket, hogy kövessük példáját a szeretetben, az áldozatvállalásban és a megbocsátásban. Biztosít bennünket arról is, hogy bármi is történjék, Isten velünk van, mert Jézus személyében eljött, hogy közöttünk éljen.
A Niceai Zsinat nemcsak Krisztus istenségét határozta meg, hanem azt az alapot is lerakta, melyre a kereszténység közel kétezer éve épül. Az az állítás, hogy Jézus valóságos Isten formálja hitünket, imádásunkat és a megváltás értelmezését. Nicea öröksége ma tovább él az Egyház életében, emlékeztetve bennünket arra, hogy a keresztény hit Isten végtelen szeretetében gyökerezik, amelyet Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, a mi Megváltónkban nyilvánított ki.
A niceai hitvallás aktualitása abban rejlik, hogy még ma is releváns marad, amikor a hit kihívásai egyre nagyobbnak tűnnek. Elmondása arra hívja a keresztényeket, hogy rácsodálkozzanak Krisztus nagyságára, és megújítsák iránta érzett szeretetüket. Arra is buzdít, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a világban lévő szenvedéseket, hanem fordítsunk figyelmet a legszegényebbekre, és vegyük észre bennük Krisztus jelenlétét. Az Egyház arra hivatott, hogy tanúskodjék a hit egységéről, és a remény világítótornya legyen egy olyan világban, amelynek szüksége van Krisztus fényére.
Gondolatébresztők… és nemcsak az adventi és karácsonyi időszakra.
4. Damaszkuszi Szent János és Nicea. Ma a latin és a bizánci egyházban Damaszkuszi Szent János liturgikus emléknapját ünnepeljük. Ő megértette a niceai hitvallásban vallott hit fontosságát és szépségét. Hallgassuk meg a néhai XVI. Benedek pápa szavait ezzel kapcsolatban:
A természetes szemlélődés (physikè theoria) optimizmusa, az a tény, hogy a látható teremtésben a jót, a szépet, az igazat látjuk, ez a keresztény optimizmus nem naiv optimizmus: figyelembe veszi azt a sebet, amelyet az emberi természetnek az Isten által akart, de az ember által helytelenül használt választási szabadság okozott, az ebből fakadó széles körű diszharmónia minden következményével együtt. Innen fakad az a szükséglet, amelyet a damaszkuszi teológus világosan érzékelt, hogy a természet, amelyben Isten jósága és szépsége tükröződik, és amelyet bűneink megsebesítettek, „megerősödjön és megújuljon” Isten Fiának testben való leszállásával, miután Isten maga sokféle módon és különböző alkalmakkor megpróbálta bizonyítani, hogy az embert nem csak a „létre” teremtette, hanem „jó-létben” is legyen (vö. La fede ortodossa, II, 1, PG 94, col. 981°). János szenvedélyesen magyarázza: „Szükséges volt, hogy a természet megerősödjön és megújuljon, és hogy konkrétan megmutassák és megtanítsák az erény útját (didachthenai aretes hodòn), amely eltávolít a romlástól és az örök életre vezet… Így jelent meg a történelem horizontján Isten ember iránti szeretetének nagy tengere (philanthropias pelagos)…” Ez egy szép kifejezés. Egyrészt látjuk a teremtés szépségét, másrészt az emberi bűn által okozott pusztítást. De Isten Fiában, aki a természet megújításáért száll le, látjuk Isten ember iránti szeretetének tengerét. Damaszkuszi János így folytatja: „ Ő maga, a Teremtő és az Úr, küzdött teremtményéért, példájával tanítva őt… Így Isten Fia, bár Isten formájában létezett, lehajolt az égből, és leszállt… szolgáihoz… végrehajtva a legújabb dolgot, az egyetlen igazán új dolgot a nap alatt, amelyen keresztül Isten végtelen hatalma megnyilvánult.” (III, 1. PG 94, coll. 981C-984B).[9]
Befejezésül a szentatya így bátorította hallgatóságát: „Elképzelhetjük, milyen vigaszt és örömöt árasztottak ezek a lenyűgöző képekkel teli szavak a hívők szívében. Ma mi is hallgatjuk őket, és osztozunk az akkori keresztények érzéseiben: Isten bennünk akar pihenni, a mi megtérésünkön keresztül is meg akarja újítani a természetet, be akar vonni minket az ő istenségébe. Az Úr segítsen nekünk, hogy ezek a szavak életünk lényegévé váljanak.”[10]
Gondolatébresztők… és nemcsak az adventi és karácsonyi időszakra.
5. Propter nos homines e propter nostram salutem”. „Karácsony a családdal, húsvét, akivel csak akarod.” Ez az olasz kifejezés jól összefoglalja a karácsony jelentését, amelyet néhány nap múlva ünnepelünk: a család, az otthon. Az első karácsony otthona ugyanis Betlehem városában volt, amely éppen azt jelenti: „a kenyér háza”. Ismét Betlehemre tekintünk, miközben egy év véget ér és egy másik kezdődik. Vég és kezdet. Azon a szorongással teli keresés éjszakáján Szűz Mária és Szent József azon reménye, hogy befogadják őket, a közöny és az érdektelenség falába ütköztek: nem jutott hely számukra (Lk 2,7). De ugyanakkor azon az éjszakán új fény ömlött a világra, a mennyország fénye, amely megcsókolta a földet, Isten örök közelségének fénye. Ez a karácsonyi fény, amely csodálattal töltötte el a pásztorokat, akiknek átadták az emberiség új kezdetét jelző üzenetet: „Békesség a földön az embereknek, akiket Ő szeret” (Lk 2,14). Íme az újdonság: a Menny hirdeti a béke eljövetelét a földre, azt a békét, amely Isten közelségének jeleként érkezik, mint a csillag, amely beragyogja az éjszakát.
Lukács evangéliumában van még egy újdonság arról az éjszakáról: „És [Mária] őt [Jézust] jászolba fektette” (Lk 2,7). Néhány soron belül a „jászol” szó háromszor is megismétlődik. Lukács stílusát figyelembe véve ez nem kis gyanút ébreszt.
Ha igaz, hogy a jászolba az állatok ételét teszik, akkor nem nehéz abban a szándékot látni, hogy Jézust, már első megjelenésétől kezdve, a világ táplálékaként mutassák be. Sőt, a világ kenyerének. Ezért az elutasítás éjszakáján a jászolt használták étkezőasztalként.
Ez a gesztus megérteti velünk, hogy a lisztből készült kenyér nem minden; hogy a bankszámlák nem elégségesek ahhoz, hogy boldoggá tegyenek minket; hogy a bőséges asztal nem elégíti ki az éhségünket, ha a szívünkben nincs meg az igazság. Ha hiányzik a lelki béke, akkor még a legfinomabb ételek is ízetlenek.
Ezért, az év leghosszabb éjszakáján, amikor elégedetlenül tapogatózunk a javakkal teli kamráinkban, szükségünk van a karácsony ünneplésére, amikor az Egyház és a család szent emlékeiben és szertartásaiban ismét a jászolba helyezzük, mint azon az éjszakán Betlehemben, az égből alászállott élő kenyeret. Mert csak az nem fog többé éhezni örökké, aki abból a kenyérből eszik.
A karácsony „igazi” jelentése, legyen az vallási, keresztény vagy világi, abban a „Gyermekben” rejlik, aki a világba jön, a reményben, a megvilágító fényben, az „újjászületés” légkörében, a jövő által ígért dolgok iránti lelkesedésben: az idő ígéretében. „Karácsony az ember ünnepe, aki egy a sok milliárd közül, ugyanakkor egyedi és megismételhetetlen. Ha ilyen ünnepélyesen emlékezünk meg Jézus születéséről, az azért van, hogy tanúskodjunk arról, hogy minden ember valaki, egyedi és megismételhetetlen, valaki, akit a saját nevén szólítanak”.[11] Így fogalmazott 1978. december 25-én az akkor néhány hónapja megválasztott Wojtyla pápa. A „karácsony lényege” éppen a szeretet és az élet találkozása önmagunkkal és másokkal.
Szent karácsony fénye ragyogjon tehát mindannyiunk útján ebben a sötét és komor órában a világ népei számára, különösen Kelet-Európában, és vezessen minket egy ragyogó, örömben és boldogságban gazdag jövő felé.
Ezért valljuk, különösen a remény szentévében és a Niceai Zsinat évfordulójának évben: Credo in Dominum nostrum Iesum Christum…consubstantialem Patri… qui propter nos homines et propter nostram salutem, descendit de cælis, et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine et homo factus est.
Gondolatébresztők… különösen a mostani adventi és karácsonyi időszakra.
Köszönöm figyelmeteket és hogy türelmesen meghallgattatok.
Isten áldja és erősítse meg a hitben, a reményben és a szeretetben az egyházmegyét, a papokat, a papok feleségeit és családjait, valamint a Miskolci Egyházmegye görögkatolikus híveit!
”
[1] Andrea Cavallini, Nicea 325. L’enigma del primo Concilio Ecumenico (Cinisello Balsamo: Edizioni San Paolo, 2025), pp. 81-82.
[2] Ibid., p. 86.
[3] Nemzetközi Teológiai Bizottság, Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó,. A Niceai Egyetemes Zsinat 1700. évfordulója (325-2025), 2025. április 3., 121: https://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith /cti_documents/rc_cti_doc_20250403_1700-nicea_it.html (.)
[4] XIV. Leó pápa beszéde az ősi Szent Neofitosz-bazilika régészeti feltárásainál tartott ökumenikus imatalálkozó alkalmából (Iznik, 2025. november 28. péntek): https://www.vatican.va/content/leo-xiv/it/speeches/2025/november/documents/ 20251128-turchia-incontro-ecum enico.html (.)
[5] XIV. Leó pápa In unitate fidei kezdetű apostoli levele a Niceai Zsinat 1700. évfordulóján (2025. november 23.): https://www.vatican.va/content/leo-xiv/it/apost_letters/documents/20251123-in-unitate-fidei.html (.)
[6] Ibid; 7.
[7] XIV. Leó pápa Dilexi te kezdetű apostoli buzdítása a szegények iránti szeretetről (2025. október 4.): https://www.vatican.va/content/leo-xiv/it/apost_exhortations/documents/20251004-dilexi-te.html (.)
[8] Őszentsége XIV. Leó pápa és őszentsége I. Bartholomaiosz pátriárka, Közös nyilatkozat (Phanar, 2025. november 29.): https://www.vatican.va/content/leo-xiv/it/travels/2025/documents/20251129-dichiarazione-congiunta.html (.)
[9] XVI. Benedek pápa, Általános kihallgatás, 2009. május 6. (Piazza San Pietro): https://www.vatican.va/content/benedict-xvi/it/audiences/2009/documents/hf_ben-xvi_aud_20090506.html (.)
[10] Ibid.
[11] Szent II. János Pál pápa Urbi et Orbi üzenete (1978 karácsonya): https://www.vatican.va/content/john-paul-ii/it/messages/urbi/documents/hf_jp-ii_mes_19781225_urbi.html (.)
