Marczi András: Íme az ember
-A Szeretett szemével-
Csöndes estén asztalnál ültünk.
A kenyér más ízű lett.
Szavai között
túl mély volt a csend.
A gyertyák fényei
megvilágították riadt arcát:
Íme az ember.
Az olajfák alatt
Nagy robajra ocsúdtunk fel.
Dárdák.
Láncok csörgésére
mint csendes mennydörgés
érkezett a felelt: „Én vagyok”.
A tömeg hullámzott a per alatt,
gyűlölet kelt a kövek között.
A prokurátor felkiáltott:
„Ecce homo”
-Íme az ember…
S abban a pillanatban
az egész világot mutatta fel.
A véres por arcára tapadt.
Homlokán tövis árnyéka ült.
Vállán bíbor.
Kezében nádszál.
Íme az ember,
akinek a szemében
ugyanaz a kiáltó csend honolt,
amely azon az estén,
amikor a kenyér fölé hajolt.
S végül elindult.
-Ecce homo-
A kereszt durva fája alatt
mintha az egész égbolt
reccsent volna meg.
Vörös por szállt léptei nyomán.
Valaki nevetett.
Valaki köpött.
Mintha a menny is
sebet kapott volna,
az emberi gyűlölet mögött.
A távol felé sodródtunk:
Golgota.
Nem mentem, vittek a kiáltások.
Kalapács csattant.
– Meghasadt az ég.
S az ember keresztre szegezte
azt aki őt igazán szerette:
A Szent Királyt,
aki durva trónján
nézte teremtett világát.
Nem az ordító tömegre pillantott.
Nem a gúnyt űző katonákra.
Mintha minden embert
egyszerre látna.
Majd rám s szülőjére nézett.
Abban a tekintetben
nem volt harag.
Annál valami mélyebb:
Áldás és gondviselés.
„Beteljesedett” – suttogta a szél.
Ismét felnézett, majd lehajtotta fejét.
A Nap vörös lett, mint vérfolt az égen.
Az olajfák suttogták a szélben: „Ecce homo”
Nem csak Ő szenvedett.
Mi mindannyian.
Ekkor született meg az ismeret:
Mi az ember.
A kereszt némán állt az alkonyatban,
mélyen a föld szívébe verve.
Bevégeztetett.
A sötétedő ég alatt
az új hajnal
a remény ígéretét hozta
midőn a zord sziklasírnál ültem.
S zaklatottan visszhangzik lelkembe a szó:
„Ecce homo”
Kép: Munkácsy Mihály: Ecce homo (Vikimedia Commons)