Káplárné Seszták Mária és Káplár Miklós egyaránt görögkatolikus papi „nagycsaládból” származik. A két édesapa kispapként már a szemináriumban összebarátkozott. Mária (ismerőseinek Marcsi) Budapesten, Miklós pedig Nyíregyházán született. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Mindketten orvosok lettek.
– Együtt jártunk németórára, egymás mellett ültünk – kezdi történetüket Marcsi. – Diákszerelemként indult a közös életünk. Tizenhat évesek sem voltunk még, amikor komolyabban kezdtünk ismerkedni. Éveken át leveleztünk, hetente írtunk egymásnak. Miklós a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanult, én Kisvárdán jártam gimnáziumba. Együtt mentünk az orvosi egyetemre Debrecenbe, másodévesek voltunk, amikor összeházasodtunk.
– Nem volt önökben félelem, hogy diákként alapítsanak családot?
– Bennem egy másodpercig sem – válaszolja Marcsi.
– Én úgy fogalmaznék, hogy a feleségem nagyon határozott volt – teszi hozzá mosolyogva Miklós.
– Csoporttársként együtt vettünk részt az órákon, délutánonként együtt tanultunk, sokszor késő éjszakába nyúlóan. Utána nehéz volt az elválás, majd másnap újra együtt folytattuk a tanulást. Nem volt könnyű testileg-lelkileg… Éreztük, hogy döntést kell hoznunk: külön válunk vagy együtt, de már házaspárként folytatjuk. Szüleink először meglepődtek, mert fiatalnak tartottak minket, végül ők is igent mondtak.
Marcsi és Miklós egyetemistaként, 1986. augusztus 9-én kötött házasságot. Az egyetemi kollégium házaspároknak fenntartott lakrészében kezdték el közös életüket. Negyedik évfolyamra jártak, amikor megszületett első gyermekük, Peti, két évvel később Panni. Az egyetemet kétgyermekes szülőként fejezték be 1990-ben. Marcsi évfolyamtársaival együtt diplomázott, csak két vizsgát kellett halasztania a második gyermek születése miatt. „A Jóisten különös kegyelme volt ez is… Úgy gondolom, hogy ezek a döntések bennünk a Teremtő Isten kegyelme által születnek.”
Diplomaszerzés után mindketten a Debreceni Egyetemen kaptak állást: Miklós a Belgyógyászati Klinikán, Marcsi az Anatómiai Intézetben.
Miklós fiatal orvosként gyakran vállalt hétvégi ügyeletet, nyaranta a helyettesítések alkalmával több hétre elutazott.
– A feleségem itthon volt a kicsikkel, én pedig dolgozni jártam. Néha nagyon fárasztó volt a munka, főleg a sok ügyelet. Ha előre láttam volna, mit kell teljesíteni, nem biztos, hogy annyi mindent bevállalok a munkámban. Emellett próbáltunk figyelni egymásra. Évekig jártunk hétvégente gyalogtúrázni a gyerekekkel a Zemplénbe. A gyerekek a mai napig emlegetik ezeket az élményeket.
Marcsi néhány év elteltével a Gyermekklinikán helyezkedett el. Ekkor már négy gyermekük volt, nem sokkal később megszületett Áron is.
– A gyerekek a Svetitsbe jártak iskolába. Több tanár említette, hogy gyermekeink imaszándékként, lelkigyakorlatokon egy hatodik testvérért imádkoznak. Nagyon jól imádkoztak, mert hamarosan megfogant Máté, a hatodik gyermek után pedig megérkezett Bazil, Juli és Zsombi. A Mindenható kegyelme által kilencen lettek.
Marcsi úgy érezte, kilenc gyermek mellett nem könnyű orvosként dolgozni. Elvégezte a családterapeuta képzést, majd órákat tartott szociális gondozóknak, gyermeknevelőknek. Akkor tervezett visszatérni hivatásához, amikor legkisebb gyermeke betölti a 8. életévét. De minden másként alakult: pár héttel Zsombor 8-ik születésnapja előtt agydaganatot diagnosztizáltak nála. Még aznap megműtötték. A szövettanból derült ki, hogy a daganat rosszindulatú. Hosszú, közel egy évig tartó kombinált kezelés kezdődött…
A kisfiúért imaláncok indultak országszerte és határon túl is. Sok helyen imádkoztak érte a Szent Liturgiákon. A család Istennel való kapcsolata, hite még jobban megerősödött. A diagnózis másnapján Miklós és a 8 testvér Máriapócson a Szűzanya kegyképe előtt kérte égi édesanyánk segítségét. A hosszú, hónapokig tartó kezelés során végig megtapasztalták a Szűzanya oltalmát, segítségét. Zsombi az első kemoterápia után, Keresztelő Szent János születése ünnepén lett elsőáldozó. Szentesi Csaba józsai parókus a család nappalijában szolgáltatta ki a szentséget a kisfiúnak, aki a kezelés után annyira gyenge volt, hogy ülni is alig tudott.
– Hogy viselték ezt az időszakot?
– Végig vele voltam a kórházban töltött idő alatt. Amikor csak lehetett, éjszakára hazaengedtek minket. A steril szoba keményebb volt… Csontvelőtranszplantáción esett át, három hetet töltött steril körülmények között. Miklós és én csak szigorú feltételek mellett mehettünk be hozzá. Hétvégeken meglátogatták a testvérei és viccelődtek, bolondoztak vele egy kicsit. Annak ellenére, hogy csak egy ablakon át láthatták egymást. Zsombinak erre nagy szüksége volt. Bizonyítani lehetett, mennyivel jobbak lettek a laboreredményei a találkozások után.
Zsombi győztesként került ki a rákkal folytatott harcból. Az, hogy ebből a nehéz időszakból a család a lehető legjobbat hozta ki, annak köszönhető, hogy mindenki hitt a gyógyulásban és kivette a részét a maga feladataiban.
Később újabb betegségekkel nézett szembe a család. Juli lábát kellett megműteni. Néhány hónapig egy speciális merevítővel a lábán járt iskolába. Nem sokkal később kiderült, hogy Miklós szívbetegséggel küzd. Ő műbillentyűvel éli mindennapjait.
Marcsi és Miklós idén ünneplik 40-ik házassági évfordulójukat. Hogy mik azok az apró – vagy nem is annyira apró? – dolgok, amikből soha nem engedtek, ami mindvégig fontos volt számukra? Erre Marcsi válaszolt.
– Alapvető értékekben nagyon hasonló dolgokat hoztunk magunkkal: hit, hűség, családszeretet, szolgálat… Mindketten görögkatolikusok vagyunk, ez óriási áldás, kegyelem. Bármi adódik, a Jóisten és a hitünk az alap. Számunkra ez olyan magától értetődő, mint újszülöttnek, csecsemőnek az anyatej. A hitünket úgy próbáltuk megélni a mindennapokban, hogy minta legyen gyermekeink számára. Fontosak a közös étkezések, az együtt töltött idő. Nagyon figyeltünk arra, hogy ha valakinek névnapja vagy szülinapja van, az a nap tényleg róla szóljon, az a nap az övé legyen. Például ő döntheti el, mi legyen az ebéd, mit szeretne enni, milyen süteményt süssünk, milyen tortát kér, így előfordult, hogy a család sóskát evett ünnepnapon ebédre.
A család az évek során új családtagokkal – menyekkel, vejekkel és unokákkal – is gyarapodott. A szűk család immáron 25 főből áll.
– Mostanában már ritkábban tudunk mindannyian együtt lenni. Ha sikerül, olyankor sokat játszunk, társasjátékozunk, hajnalig beszélgetünk. Amikor az ember elkezdi valakivel a közös életet, nem is sejti, hogy a Teremtőnek milyen tervei vannak vele. Ha Miklós betegsége már kapcsolatunk kezdetén kiderült volna, nem mertünk volna kilenc gyereket vállalni. De a Jóisten terve más volt. S ez sokkal gazdagabb, színesebb, mélyebb, mint amit mi egyáltalán el tudunk képzelni.
Ha már emlegettük őket, bemutatjuk a Káplár család gyermekeit.
Peti pszichológus. Jelenleg klinikai szakpszichológusi képzésben vesz részt, emellett pszichoterápiával is foglalkozik. Budapesten él feleségével, Bogival és két kisfiukkal, Samuval és Barnussal..
Panni és férje, Balázs orvosként dolgoznak. Debrecenben telepedtek le. Három gyermekük Janó, Zsófi és Klárika.
Gréti a család művésze. A Zeneakadémián végzett népi ének előadóművész és tanári szakon. Jelenleg a doktorijára készül. 2025 őszén házasodott meg, férje Patrik.
Marci két nagyapja nyomdokaiba lépett: görögkatolikus pap lett belőle. Jelenleg Esztergomban parókus. Szintén a doktorijára készül. Feleségével, Grétivel három gyermekük van: Döme, Andris és Marcsika.
Áron orvosként a Debreceni Egyetem Sürgősségi Klinikáján dolgozott másfél évig, jelenleg Budapesten él.
Máté történelem-természetismeret tanárként másfél éve házasodott. Feleségével, Sárival szintén Budapesten élnek.
Bazil negyedéves orvostanhallgató Budapesten. Az orvosi egyetem mellett főleg az életmódorvoslás érdekli.
Juli szintén negyedéves orvostanhallgató a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán.
Zsombi már 20 éves. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanul, idén érettségizik. Informatikát szeretne tanulni.
Miklós jelenleg a Belgyógyászati Klinikán dolgozik. Cukorbetegeknek nyújt segítséget betegségük kezelésében és a betegség miatti szövődmények elkerülésében. A gyógyítás mellett a kutatás a szíve csücske. Marcsi 2024 ősze óta újra 8 órában dolgozik, tisztiorvosi állást vállalt.
Beszélgetésünk zárásaként megkérdeztem a házaspárt, mit üzennének a mai fiatalok, friss házasok és házasság előtt állók számára.
Az első tanács egybehangzóan:
a HIT
A házasság örök szövetség, mely nemcsak két ember között, hanem Isten és a két házasulandó fél között köttetik. Ne maguk akarják megoldani a problémáikat, hanem Istennel együtt. Az Istenre hagyatkozás legyen a mindennapok része. A nagy döntések előtt fontos a közösen átimádkozott idő.
A SZERETET a házasságban és a gyereknevelésben is fontos: „szeressük ki a jót a másikból”. Kritikusan, bírálva nem tudjuk a másik emberből a jót kihozni, csak szeretve, dicsérve).
A harmadik pedig a HÁLA. Ne felejtsük el mindennap megköszönni a Mindenhatónak, amit kaptunk. Adjunk hálát minden nap mindenért! Hiszen a legfontosabb, a végső cél életünkben, hogy Isten elé kísérjük a házaspárunkat, a jobbik felünket!
Tóthné Espán Margaréta/Görögkatolikus Metropólia. Képek: Káplár család magánarchívum, Tóthné Espán Margaréta
