Nagy érdeklődés övezte a Miskolci Egyházmegye püspöki székházában megtartott könyvbemutatót június 6-án, szombaton, melyen Atanáz püspök is tiszteletét tette. A főpásztor azt a meggyőződést hangsúlyozta, – melyet annak idején az egyházatyák is megfogalmaztak, – hogy a vértanúk áldozata magvetés, mert a hitükért áldozatot hozók tiszteletet ébresztenek és hozzájárulnak mások hitbéli megerősítéséhez.
A hallgatóság soraiban a családtagok és leszármazottak mellett olyanok is jelen voltak, akik családi hagyománya szintén őriz olyan emlékeket távoli felmenőkről, akik raboskodtak szibériai lágerekben.
Csépes János, a görögkatolikus vértanú pap életét feltáró könyvet maga a szerző, dr. Ivancsó István atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola professzor emeritusa mutatta be.
István atya könyve kilenc fejezeten keresztül tárja fel Csépes János életét.
Csépes János 1918. október 5-én született Királyházán vallásos családban. Feljegyezték róla, hogy már gyermekként nagyon vallásos volt. A gimnáziumi tanulmányok után az ungvári szemináriumba került, ahol papi hivatására készült. Tanárai között volt a későbbi vértanú püspök, Romzsa Tódor is. 1943-ban szentelték diakónussá és pappá. Az előadó szerint Csépes János papi szolgálatának egészét Krisztusnak szentelte, és már korán megmutatkozott benne a későbbi vértanúi lelkület. A hívek emlékezete szerint kiváló pap volt, különösen a hitoktatás és az igehirdetés területén. Lánya visszaemlékezése szerint gyakran mondta: „A legjobban szeretek prédikálni és legszívesebben reggeltől estig le nem jönnék a szószékről.”
A szovjet rendszer célul tűzte ki a görögkatolikus egyház felszámolását. A papokat arra kényszerítették, hogy csatlakozzanak az ortodox egyházhoz. Csépes János ezt következetesen megtagadta. A KGB több mint ötvenszer idézte be kihallgatásra, folyamatosan érték fenyegetések, de hitéhez és a katolikus egyházhoz hű maradt. 1950. augusztus 14-én tartóztatják le, majd 25 év kényszermunkára ítélik, teljes vagyonelkobzással és öt évig tartó polgári jogfosztással. Mielőtt elhurcolták volna Szibériába, családjával együtt elimádkozta a rózsafüzért, majd megáldotta feleségét és négy gyermekét.
A táborban sem hagyott fel papi szolgálatával. Titokban végzett liturgiát, ehhez az itthoniaktól bobájkát és mazsolát kért. Gyóntatott, lelki vigaszt nyújtott rabtársainak és folyamatosan imádkozott családjáért. Leveleiben rendszeresen írta:„Imádságaim nem hagynak el benneteket.”
1953-ban, Sztálin halála után, a rabok szabadulásban reménykedtek. A szibériai táborban sztrájk és tiltakozás bontakozott ki, amelyet a hatóságok fegyveres erővel vertek le. 1953. augusztus 1-jén sortűz dördült a fegyvertelen foglyokra. Csépes Jánost hét géppuskalövedék találta el. Halála előtt paptestvérének, Miskolci Tivadar atyának ezeket a szavakat mondta:„A feleségemet, Micikét és a gyermekeket végtelenül szeretem, de mindennél jobban szeretem Krisztust.” Ivancsó atya meggyőződése szerint ez a mondat önmagában is bizonyítja vértanúságát és szentségét.
Csépes János 1992-ben rehabilitálták, szülőfalujában, Királyházán emléktáblát állítottak a tiszteletére. 2006-ban a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye kezdeményezésére indult el a boldoggá avatási eljárása.
István atya hangsúlyozta, hogy bár hivatalosan Csépes Jánost még nem tisztelhetjük a boldogok sorában, de a hívek meggyőződése szerint már a mennyei dicsőség részese, és élete, valamint halála alapján méltó lenne a boldoggá, sőt a szentté avatásra is.
A könyvbemutatót követően dr. Dudás-Feczák Donáta tisztelendő asszony, Csépes János dédunokája, tanúságtételében még több, a családi legendáriumban őrzött személyes mozzanatokat is felelevenített. Arról is szólt, Csépes János elhurcolásával feleségére, Micike tisztelendő asszonyra is nagyon sok megpróbáltatás várt. Mérhetetlen szegénységben kellett négy gyermekét egyedül felnevelnie, sőt az őt segítők is félelemben éltek. Donáta tisztelendő asszony elmondása szerint, dédnagyapja leveleiben többször kér bocsánatot fiatal feleségétől, hogy rövid közös életük alatt nem tudott kellőképpen gondoskodni róla és gyermekeikről. A családja nélkülözése és a gyermekei betegsége nagy lelki megpróbáltatást jelentettek számára, hiszen csak lélekben tudta őket bátorítani és imáiban hordozni. Különösen szomorú az a tény is, hogy az elhunyttól nem tudtak méltóképpen elköszönni, őt eltemetni.
Tisztelendő asszony egyik családi örökségként fogalmazta meg, hogy a hitre hatalmas értékként és kegyelemként tekint, amelyet, mint mondta: „azt elvenni tőlünk semmi sem tudja, hacsak magunktól oda nem adjuk.”
Végül a királyhágói szerzetesek által megfogalmazott közbenjáró imádság elmondására kérte a jelenlévőket. A rendezvényt moderátorként is összefogó dr. Kiss-Kökényessy Zsófia tisztelendő asszony a család nevében szintén imádságra buzdította a jelenlévőket, és azt kérte, hogy az imameghallgatást kegyelmét a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye (88018 Ungvár, Zakarpatszka utca 18.) felé jelezzék.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett