Erre a vasárnapra készülve Ózdon a susai Szent Anna Szeretetotthon lakóival és parókiánk tagjaival is körbejártuk a remény mibenlétét, annak forrását életünkben és felolvastuk egy nagymama üzenetét, amely talán minden gyermeknek, minden unokának szólhat.
„Boldog, aki nem veszíti el a reményt” – Egy idős hívő levele gyermekeinek, unokáinak
Ahogy múlnak az évek, egyre többet gondolkodom azon, mi az, amit valóban megértettem az elmúlt 80 életévemben. Sok mindent tanultam – nehézségeket, fájdalmakat, örömöket –, de életem minden helyzetében egy dolog mindig visszatért: a remény. Hogy miért is mondom, hogy „boldog, aki nem veszítette el a reményt”? Mert én pontosan ezt tapasztaltam meg az életemben.
Emlékszem, fiatal koromban, -talán pontosan úgy, mint most te, aki olvasod ezeket a sorokat,- mikor tele voltam tervekkel és vágyakkal, nem igazán gondoltam bele, mi vár rám, csak úgy sodródtam, ha kellett alkalmazkodtam. Képzeld el, sok-sok év telt el, és eljött az idő, mikor már nem úgy éreztem, hogy minden körülöttem forog. Először talán a legnagyobb csalódások, a fájdalmak jöttek: a betegségek, a veszteségek, parókiánk fiatalabb tagjainak távozása.
De tudod, mit mondott az én öreg édesanyám, amikor szomorú voltam? Azt mondta: „Ne hagyd el a reményt, kislányom, mert ahogy a sötétben is egy pislákoló láng segíthet a tájékozódásban, úgy a remény is mindig ott lesz, hogy átvezessen a legnehezebb időszakokon.”
Most, hogy én is így elértem a korral járó magányt, betegséget, sokszor gondolok arra, hogy igazán mi adhat erőt ilyenkor. Az a remény, ami a Krisztusba vetett hitből származik. A remény, amit nem az élet körülményei, hanem Isten ígéretei táplálnak. Az a remény, ami mindig újra és újra felébreszti az ember szívét, még akkor is, ha már minden elcsendesedett körülötte.
Ábrahám példáját te is ismered, aki még akkor is bízott, amikor már minden lehetősége elveszni látszott. Az ő hitéből tanultam én is, hogy a remény nem a mi erőlködésünkből fakad, hanem abból, hogy tudjuk: Isten sosem hagy el minket. Erről énekeltünk, emlékszel ugye az elmúlt karácsonykor is, „Velünk az Isten, értsétek meg, nemzetek”-
A fiatalok mindig azt mondják, hogy türelmetlenek. Én megértem, mert én is olyan voltam, mint ti, hogy mindig mindent gyorsan akartam. De most, hogy idősebb lettem, rájövök: az életben nem mindig a gyors megoldások számítanak. A legfontosabb, hogy mindig legyen bennünk remény – akkor is, amikor minden elveszni látszik.
Tudjátok, mi az, amit igazán szeretnék nektek adni? Nem a pénz, nem a nagy örökség, hanem az a remény, amit én magam is megéltem. Azt a hitet, hogy mindig van miért bízni Istenben, hogy Ő nem hagy el minket, hogy Ő velünk van a legnehezebb pillanatokban is.
Ha tehetném, szeretném, ha mindannyian megélnétek ezt a reményt, mert akkor minden fájdalom elviselhetőbbé válik. És még ha most nem is értitek teljesen, egy nap, mikor ti is a nehézségekkel szembesültök, akkor is ott lesz bennetek ez a belső erő, ami segít továbbmenni.
Kívánom nektek, hogy sose veszítsétek el a reményt! Mert ez az igazi krisztusi boldogság kulcsa. Tartsátok meg a reményt, és ne hagyjátok el soha!
A ti szerető nagymamátok
Szerző: Bodnár Dániel