A cigánypasztorációban kiemelkedően tevékenykedő munkatárs kitüntetésben idén a Miskolci Egyházmegyéből Kozma Lászlóné Marika részesült. A díjat szeptember 15-én, Máriapócson vehette át. Marikával Orosz Rita készített beszélgetést.
Hogyan kerültél kapcsolatba a cigánypasztorációval?
A szegénység, és a nehéz körülmények gyermekkoromból ismerősek, ezért mindig közel állt hozzám a rászorulók segítése. Amikor férjem révén egy vallását gyakorló görögkatolikus családba kerültem, egy új útra léptem. Ez teljesen új irányt adott az életemnek. Anyósom és apósom példamutató házassága és gyereknevelésük nagy hatással volt rám, nagyon sokat tanultam tőlük mindenről.
Férjemmel egy borsodi kistelepülésen, Vadnán építkeztünk és azóta is ott élünk. Bejelentkeztünk a kazincbarcikai görögkatolikus egyházhoz, melynek most is tagjai vagyunk. 2004 szeptemberében új parókus érkezett Barcikára, dr. Janka Gábor személyében.2005-ben Gábor atya megalakította a Kazincbarcikai Görögkatolikus Karitászt és felkért, hogy vezessem azt. Azóta is folytatom ezt a munkát. Nehéz sorból származó emberként sohasem állt távol tőlem az elesettek, a bajba jutottak, a lelki támogatásra szorulók segítése.
Nyugdíjas éveimben a nővérem, Kati hívására kezdtem a Szalézi Oratóriumban hátrányos helyzetű cigánygyerekeket korrepetálni. Ez szó szerint beszippantott. Ezután következett a Tanoda. A Don Bosco Barcika Tanoda 2019-ben nyitotta meg kapuját a barcikai gyerekek előtt. A kezdetektől benne vagyok a stábban; gazdasági feladatokat látok el és a gyerekek mindennapjait segítem kollégáimmal együtt: tanulás, játék, lelki beszélgetés. Időközben Atanáz püspök beválasztott a Miskolci Görögkatolikus Egyházmegye Cigánypasztorációs Bizottságába.
Hogyan tudod a szeretetet megéreztetni a hátrányos helyzetben élőkkel?
Leginkább a Tanodában, ahol tanítunk, korrepetálunk, kirándulásokat, nyári táborokat és közösségi programokat szervezünk a gyerekeknek. A Karitászon keresztül élelmiszer- és ruhaosztással segítjük a családokat, de lelki támogatással is ott vagyunk mellettük.
2018-tól egy közeli pékség tulajdonosa felkért a gazdasági feladatok ellátására, amelyre igent mondtam. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez is mekkora segítség lesz a cigánypasztorációs munkámban, hiszen a pékségből kapott adományok sok család hétköznapjait segítik. Ebből is látszik, hogy minden mindennel összefügg. Hálás vagyok, hogy a pékség révén adományokat is közvetíthetek a rászorulók felé.
Nem szabad megfeledkezni azokról a közösségi alkalmakról sem, ahová mindig igyekszem fiatalokat vinni magammal: vasárnapi misék és liturgiák, cigánybúcsú, lelki napok, zarándoklatok.
Hiszem, hogy mindezt csak szeretettel és személyes odafigyeléssel lehet tenni. Nem elég anyagi segítséget adni – sokszor a meghallgatás, a bátorítás és a példa és természetesen a hit a legfontosabb. Bízom abban, hogy ha olykor-olykor azt is gondoljuk, hogy nem sok értelme van annak, amit csinálunk, azért sikerül elvetni egy kis magot a gyerekek szívébe, egy kis jót. Bízom benne, hogy szeretettel, hálával fognak emlékezni a velem-velünk töltött időre. Reménykedem abban is, hogy azért sokat tanulnak is tőlünk és életre szóló élményeket kapnak.
Említetted, hogy a saját életutadban is megéltél nehéz körülményeket, sok mindent megéltél.
1955. május 7-én születtem Múcsonyban, egy bányászcsalád ötödik gyermekeként. Gyermekkorunk nem volt könnyű, a szüleim kétkezi munkások voltak, nálunk a tanulás nem számított fontosnak. Mégis, osztályfőnököm biztatására én voltam az első a családból, aki továbbtanult. Először a pék szakmát szereztem meg, majd elvégeztem a közgazdasági szakközépiskolát, később felsőfokú képesítésekkel gyarapítottam tudásomat. Végül felvételt nyertem a Nyíregyházi Főiskolára és közgazdász diplomát szereztem. Tanulmányaimnak ezzel nem lett vége, a Miskolci Egyetemen logisztikai menedzser mesterképzéssel zárultak.
A szakmunkásvizsga után, egész fiatalon dolgoztam pékként, a Kazincbarcikai Sütőipari Vállalatnál, majd az Autókernél gazdasági ügyintézőként, végül az Észak-Magyarországi Regionális Vízművekhez kerültem, ahol a ranglétrán fokozatosan jutottam tovább, 2016-ban osztályvezetőként mentem nyugdíjba.
Kétszer mentem férjhez, az első házasságomból két gyermek született: egy fiú és egy kislány. Ez a házasság zátonyra futott.
Megismerkedtem második férjemmel, akivel azóta szentségi házasságban élünk. A Jóisten megajándékozott még egy fiúgyermekkel, így 3 gyermeket neveltünk fel.
Életünk legnagyobb fájdalma 2014-ben ért minket, amikor elveszítettük elsőszülött fiamat – ezt a keresztet azóta is hordozzuk, de a Jóisten segítségével családi kötelékünk még szorosabbá vált.
Három lányunokám van, akikkel nagyon szoros a kapcsolatunk születésük óta. Felnőttek, egyetemisták, mindhárman Budapesten élnek.
Mit a legnagyobb célod a cigánypasztorációban?
Az, hogy erősítsem a gyerekekben cigányságukkal kapcsolatos identitásukat. Az, hogy a gyerekek megismerjék cigány kultúrájukat, identitásukat, és merjenek büszkék lenni cigány származásukra. Szeretném, ha tudnák: a származásuk nem akadály, hanem érték. Ha a társadalom felé jó viselkedéssel, szorgalommal és szeretettel fordulnak, akkor könnyebb lesz az elfogadás. Ezt a munkát a családom támogatása nélkül nem tudnám végezni.
Mi ad erőt, mi motivál a munkád során?
Egy történetet hagy meséljek erről. Egy kirándulás alkalmával a miskolci Avasi Kilátó mellett leültünk ebédelni a tanodás kis cigány gyermekekkel. Kiosztottuk a magunkkal hozott szendvicseket, gyümölcsöt és vizet és mondtuk, na egyetek gyerekek! Ekkor az egyik kis rosszcsont felkiáltott, hogy „nem imádkoztunk!” Az arra kirándulók szájtátva hallgatták gyermekeink torkából, hogy „Jöjj el Jézus, légy vendégünk…”
