Egy ötvenfős csoport február 26-án érkezett Izraelbe, egy héten át tartó zarándoklatra. Útjuk váratlanul szakadt félbe, a Közel-Keleten két nappal később kialakult háborús helyzet miatt. A zarándokok között Bodnárné Kántor Erzsébet tisztelendő asszony is ott volt, két kamasz gyermekével. Az átélt élményekről beszélgettünk.

Mi volt az eredeti útiterv?
Csütörtökön érkeztünk Betlehembe. Eljutottunk Ráhel sírjához, a Születés-barlangba és a Születés templomába, és szertartásokon vettünk részt.
Egyébként is szombaton indultunk volna Názáretbe, majd Tibériás, Kána és Jeruzsálem következett volna, de a háború kitörése miatt ezek a programok már elmaradtak.
Mikor szembesültetek azzal, hogy a helyzet meglehetősen kritikus?
Az első igazán sokkoló élmény a Betlehemből Názáretbe tartó úton ért minket szombaton. A lányom meg is kérdezte, miért áll oly sok autó az út szélén. Meglehetősen furcsa volt. Egyszer csak a mi buszunk sofőre is lehúzódott, majd közölte, hogy mindenki menjen a szántásra, a bokrok közé, hasaljon le a földre, mert rakétatámadás fordulhat elő. Láttuk, hogy a helyiek is így tesznek, a gyerekeiket lefektetik, sőt rájuk fekszenek, füldugóval védik őket. Az ember gyomra bizony megremegett. Amikor először láttuk a drónokat megsemmisítő rakétákat, majd hallottuk a robbanásokat, az nagyon félelmetes volt. Különösen nehéz volt látni a gyerekemet, amint sír, és nem tudsz neki mit mondani, csak ott ültök együtt a bokrok között.

Mennyi ideig tartott egy-egy ilyen riasztás?
Körülbelül 30–35 percig. A helyiek azonnal segítettek letölteni a telefonokra azt az alkalmazást, amely előre jelzi a támadásokat. Először érkezik egy figyelmeztetés, hogy néhány percen belül biztonságos helyre kell menni. Utána 3–5 perccel megszólal a légvédelmi sziréna, és tudod, hogy elkezdődött a támadás. Később a telefon azt is jelzi, amikor feloldják a riadót; akkor lehet elhagyni az óvóhelyet, vagy azt a biztonságos helyet, ahová húzódtál. A szállásunkon nekünk csak a folyosókra kellett mennünk, illetve a felső szintekről az alsóbb emeletekre. Ez a nap bármelyik időszakában megtörténhet –nappal vagy éjjel kettőkor, hajnalban vagy kora délután.
Állandósult a félelem bennetek?
Volt bennünk félelem, de érdekes módon nem a rettegés határozta meg a mindennapjainkat, hanem próbáltunk úgy élni, mintha a “Szűzanya kötényében” lennénk, és hogy a Jóisten ott van velünk. Az Istenszülő temploma mellett volt a szállásunk Názáretben, ottlétünk alatt minden nap részt vettünk szentmisén Mischinger Ferenc atya vezetésével vagy más szertartáson, imádságon a szerzetesekkel. Amikor nem volt kijárási tilalom, sétáltunk a városban, elmentünk a például az ortodox templomhoz, a Szűzanya kútjához, a zsinagógához. Próbáltunk a helyiektől látott életritmus szerint nem bezárkózni. Amikor megszólal a sziréna, a város néhány perc alatt elcsendesedik. Amint pedig jön az értesítés, hogy vége a riadónak, az élet szinte azonnal visszatér: kinyitnak a boltok, az emberek mennek tovább a dolgukra. Azt láttuk, hogy a helyiek megtanultak ezzel együtt élni.

Hogyan sikerült hazajutni?
A csoport azonnal regisztrált konzuli védelemre. Az együttműködésünket kérték, és nagy segítséget nyújtottak; az első katonai mentesítő járattal érkeztünk haza március 4-én. Napokig készen álltunk arra, hogy bármikor el tudunk indulni ha szükséges. Busszal vittek minket az izraeli határig, majd Jordániában a repülőtérre. Végig szervezetten és biztonságban zajlott minden. Folyamatosan azt éreztük, hogy jó kezekben vagyunk. A katonai gépen az ellátás mellett például még pszichológusi segítség is volt; érdeklődtek a mentális állapotunkról is. Az egyik jordán konzuli munkatárs meg is jegyezte, hogy meglepően jó mentális állapotban vagyunk. Tehát a hitünk nagyon sokat segített abban, hogy nem egy lelkileg összeroppant társaságot fogadtak, hanem egy életvidám, pozitív, mosolygós zarándok csoportot.
Megfordult a fejedben, hogy nem tudtok rövid időn belül hazajönni ?
Igen. Amikor több ország is lezárta a légterét, felmerült bennünk, hogy akár hetekig is ott ragadhatunk.

Milyen emlékkel tértél haza?
Sok program elmaradt, de olyan lelki megerősítést kaptam, amit máshol nem lehet megtapasztalni. Hálás vagyok ezért az élettapasztalatért is. Ha a körülmények megengedik, egyszer még szeretnénk Jeruzsálembe visszatérni.
Az ott átélt napok során újra és újra eszembe jutott, hogy Ukrajnában már több mint négy éve, emberek milliói élnek hasonló helyzetben. Számukra a légiriadók hangja, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság a mindennapok része lett. Amikor az ember csak néhány napra is megtapasztalja ezt, egészen más szemmel kezd tekinteni a békére.
Ilyenkor értékeljük igazán, milyen nagy ajándék, hogy hazánkban békében élhetünk. Ez nem magától értetődő állapot, hanem olyan kincs, amelyért nap mint nap tennünk kell, hálát kell adnunk, és imádkoznunk kell érte.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett, fotók: Bodnár család és Galó Gábor