A homília 2025. november 8-án, a miskolci Székesegyházban hangzott el a diakónusszentelés szertartásán.
„A diakónusnak olyan a feladata, mint az angyaloknak a mennyben.” –üzeni a híres orosz író, N. V. Gogol Elmélkedése az isteni Liturgiáról. Háromszor is megismétli ezt szent liturgiánk kezdetének a magyarázatában. Kifejti, hogy az ő szerepe az embereket imára hívó angyalé, s hogy a kezében tartott, válláról lelógó az orárion „az embereket imára szólító angyal szárnyát jelképezi”. Ma fontos hangsúlyoznunk, hogy Az „Egyház liturgiájában angyalok a minták.”
De ezt nem ő találta ki. Thesszalonikai Szt. Simeon (+1429), a bizánci müsztagógiák utolsó klasszikusa, szintézisbe foglalta ezt a látomást A szent templomról c. értekezésében: „A templom az Isten háza, az egész világ képe, mert Isten mindenhol jelen van és mindenek fölött van… A szentély a felsőbb, az egek fölötti szférák képe, ahol az Isten trónja és lakóhelye található. A mennyei hatalmakat sokfelé megtaláljuk, de itt a papokhoz társulnak, akik elfoglalják helyüket. Az apostolokat az angyalokkal, a püspökökkel és a papokkal együtt említem, mert idefent és idelent csak egy Egyház van, hiszen Isten leszállt hozzánk és köztünk élt, és megcselekedte érdekünkben azt, amiért elküldetett. Az isteni liturgia egy, ahogyan egy az Úr áldozata és közössége és szemlélete is.”
„Dicsőség a magasságban Istennek…” – ez ma dr. Szűcs Tivadar jelmondata. Tesszaloniki Simeon liturgiamagyarázatában igen fontos, hogy a Háromszorszent éneklése jelzi „az angyalok és emberek összhangját és egyetértését. Ezért a papok a szentélyben, kívül a klerikusok és a hívők együtt énekelnek, hiszen Krisztus által létrejött az angyalokból és emberekből az egy Egyház”. A diakónus két ruhadarabot visel. A sugárzóan szép sztihárion az angyalokhoz való hasonlóságát mutatja, míg az orárion finom anyaga és a vállakról leereszkedő végei révén a szárnyakat jelképezi.” Krisztus Egyházának sem lehet szebb kívánsága, mint hogy „sorolj bennünket szellemi nyájadba, s tégy minket országod örököseivé”, ahogy ezt az Előreszenteltek liturgiáján imádkozza utolsó csöndes imájában a pap. A szellemi nyáj „az elsőszülöttek Egyháza”, amelyhez az angyalokkal közösségben csatlakozunk. „Urunk, ki az angyalok s arkangyalok rendjeit dicsőséged szolgálatára rendelted, add, hogy a mi bemenetelünk legyen a szent angyaloké is, akik velünk együtt szolgálnak és dicsőítik jóságodat…”
Szűcs Tivadar a gyógyszertárából érkezik és jár buzgón 3 fiával együtt a székesegyházunkba, ahol szent szolgálatot teljesít immár egy évtizede. A patikában szinte mindenre van gyógyszere. De ahogyan a régi mondás tartja: „halál ellen nincs orvosság”. Őt éppen a halhatatlanság gyógyszerét nekünk adó Krisztus hívta a szolgálatra, hogy a szent eucharisztia mellett szolgáljon.
Liturgiánkban az egyházi rend első fokozata a nagyobb klerikusok közé besoroló diakonátus. Ahogy Germanosz pátriárka írta: a diakónusok az angyali hatalmak képmásai, akik az orárionnal, mint finom szárnyakkal, szolgálatra rendelt szolgáló szellemek gyanánt mindenütt rendelkezésre állnak.” Mert szerinte „A templom/Egyház a menny a földön, ahol a menny lakozik és működik.”
A diakónusoknak csak az egyik feladata az étel és az ital felszolgálása, valójában ők „Isten egyházának sáfárai”, akiknek az a küldetése, hogy Jézus Krisztust követve mindenkinek a javát keressék.
A diakonátus legszebb kifejeződési formája a szolgálat: „mert maga az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28). Jézus Krisztus azt mondta az utolsó vacsorán: „Én úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál.” (Lk 22,25-27). S miután kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött, az utolsó vacsorán hozzáfogott, hogy sorra megmossa tanítványai lábát. A diákonus szó szolgáló embert jelent, mi pedig „Krisztus szerinti segédlő papságként” emlegetjük imáinkban. Az egyházi rend tagjai … valóban „Krisztus szolgái”, Krisztus mintája szerint, aki értünk szabadon magára öltötte a „szolga alakját” (Fil 2,7).” A „diákonusé a szolgálat lelkisége, ő ugyanis a szenteléssel az Egyházban a szolga Krisztus eleven ikonja”…
Mai evangéliumunkban Jézus így szól: „Íme, hatalmat adok nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, és az ellenség minden ereje fölött, és semmi sem fog ártani nektek. De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, hanem annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyekben!” Szűcs Tivadar a gyógyszertárában nap mint nap adja ki a felhőbe került felírt gyógyszereket. De ma kivételesen nem ez a felírás és nem a felhő a fontos, hanem hogy „nevetek föl van írva a mennyekben”.
A Jelenések könyvének elején Jézus üzenetet küld a tiatirai egyházközségnek a következő záradékkal: „A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja.” Izajás próféta szerint az új Jeruzsálem örömének megígérése előtt így ígér áldást Isten a híveinek: „Akik engem szolgálnak, azok új nevet kapnak. amely áldott lesz a földön, mert áldani fogják az igaz Istent”. De ugyanezen utolsó szentírási könyv szerint „a föld lakói, akiknek a neve nincs beírva a világ kezdetétől fogva az élet könyvébe, csodálkozni fognak a vadállat láttára, amely volt, többé nincs, de ismét megjelenik.” Mert az istentelen fenevadat „imádni fogja a föld minden lakója, akiknek a neve nincs beírva a megölt Báránynak életkönyvébe a világ kezdete óta”. Igen. Számunkra létfontosságú, hogy be legyünk írva az élet könyvébe, ahogy ezt már a keresztelés első imáiban is kérjük Urunktól. „Írd be őt az élet könyvébe” – kértük keresztelésekor, s most a szentelési imával kérjük, hogy Isten szolgái közé legyen besorolva, akik hivatást kaptak a szent oltár körül a halhatatlanság orvosságának kiosztására és szolgálatára.