A miskolci székesegyház búcsúján az ünnepi szónok Zsódi Viktor atya, a piarista rend magyar tartományfőnöke volt, 2025. augusztus 15-én. Az alábbiakban a liturgián elhangzott beszéd olvasható:
„Soha sem szűnünk meg, mi, méltatlanok, hirdetni hatalmadat, Istenszülő, mert ha te nem állottál volna mellénk könyörögve érettünk, ki mentett volna meg minket oly sok veszélytől? Ki őrzött volna meg bennünket mostanáig sértetlenül? Nem hagyunk el téged, Királynőnk, ki mindig megőrzöd szolgáidat minden bajtól, mert te vagy a mi vigasztaló oltalmunk és védelmünk, egyetlen áldott.” (Paraklisz)
Főtisztelendő Püspök Atya, Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvérek!
Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ma, a Legszentebb Istenszülő elszenderülésének ünnepén együtt imádkozhatunk itt, a miskolci görögkatolikus székesegyházban. Köszönetemet fejezem ki a meghívásért.
A Jelenések Könyve egy égi látomással ragyogja be az Egyház egét: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, kinek öltözete a Nap volt, lába alatt a Hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona” (Jel 12,1). Ez a kép nem egy távoli, megfejthetetlen apokaliptikus vízió, hanem jelenvaló és eleven reményforrás a mi korunk számára is. János apostol látomása az Egyházról szól, de az Egyház legtisztább képéről, prototípusáról: Máriáról. Ő az a jel, aki összeköti az eget és a földet, az Istent és az embert. Ez az égi jel ma itt, közöttünk is láthatóvá válik. Láthatóvá válik ebben a templomi közösségben, amely azért gyűlt össze, hogy közösen ünnepelje égi Édesanyját. Ez a mai együttlétünk nem csupán egy szép hagyomány, hanem egy élő tanúságtétel az egység mellett. Ahelyett, hogy a saját kis világunkba, a saját szokásaink közé zárkóznánk, ma is átlépjük a határokat, hogy együtt nézzünk fel arra az Asszonyra, aki mindannyiunké. Ez a hídépítés, ez a másik felé tett gesztus az egyetlen evangéliumi válasz a világot sebző megosztottságra. Nemcsak beszélünk az egységről, hanem itt és most, ebben a Szent Liturgiában, meg is élhetjük azt.
Hogyan lehet számunkra Mária, az égi jel, a földi egység építője és forrása. Hogyan tanít meg minket az ő élete és megdicsőülése arra, hogy egy szétszakított, polarizált világban a kiengesztelődés és a közösség kovászai legyünk. Mert Nagyboldogasszony ünnepe nem menekülés a világ problémái elől, hanem a kegyelem forrása, hogy átalakítsuk azokat.
A keleti kereszténység csodálatosan mély kifejezéssel illeti a mai ünnep titkát: az Istenszülő Elszenderülése, görögül Koimészisz. Ez a szó nem a halál rideg véglegességét hordozza, hanem egy békés elalvás, egy megnyugvó átlépés képét idézi. Az ősi hagyományok, melyeket az apokrif iratok őriztek meg számunkra, arról tanúskodnak, hogy Mária halálos ágyánál csodálatos módon összegyűltek az apostolok a világ minden tájáról, hogy körülvegyék égi Édesanyjukat. Ez a kép az Egyház születésének ikonja: a tanítványok közössége, amely Mária köré gyűlve válik családdá. Mária halála nem tragédia, hanem beteljesedés, egy olyan élet természetes lezárása, amely teljesen Istené volt.
A nyugati Egyház, különösen XII. Piusz pápa 1950-es dogmahirdetése óta, a Mennybevétel, az Assumptio szót használja. Ez a kifejezés a történet dicsőséges végkifejletére helyezi a hangsúlyt: arra, hogy a Szeplőtelen Istenanya, földi életpályája befejezése után, testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe. De vajon ellentmondás van a két kifejezés között? Szó sincs róla. Ez a két szó ugyanannak a gyémántnak két különböző oldala. Az Elszenderülés a szelíd utazást írja le, a Mennybevétel pedig a dicsőséges megérkezést. Az egyik a hogyanra, a másik a hovára ad választ. A teológiai szintézis kulcsa a legősibb címben rejlik: Mária Theotokosz, Istenszülő. Mert ő volt az, aki méhében hordozta a megtestesült Igét, ő lett az Újszövetség Szent Frigyládája, ezért az a test, amely Istent magába fogadta, nem láthatott romlást. Az ő megdicsőülése Isten szeretetlogikájának legszebb bizonyítéka. A Fiú, aki testét az Anyjától kapta, nem engedhette át ezt a megszentelt testet az enyészetnek.
És ez a legfontosabb lelkipásztori üzenet számunkra: Mária mennybevétele nem egy elszigetelt, irigylésre méltó kiváltság, hanem ígéret és remény mindannyiunk számára. Ő a feltámadás „zsengéje”, az Egyház ikonja, annak a megdicsőült állapotnak az előképe, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. Az ő ünnepe a mi feltámadásunkba vetett remény legfényesebb ünnepe. Mária teste, amely most megdicsőülten él a mennyben, reményt ad Krisztus megsebzett, megosztottság által szétszabdalt misztikus Testének és az emberi társadalomnak a gyógyulására és egységére. Ahogy az ő teste épségben és dicsőségben emelkedett a mennybe, úgy hisszük, hogy a mi közösségeink sebei is begyógyulhatnak, és az Egyház végül egységben és dicsőségben találkozik majd Vőlegényével.
Ezt a hitet zengi az Egyház már évszázadok óta Alexandriai Szent Cirill szavaival: „Üdvözöllek téged Isten anyja, Mária, szűzen szülő fényforrásunk, romlatlan edény. […] Miattad választotta Krisztus a tizenkét apostolt”. Mária kezdettől fogva az a pont, ahol a tanítványok egységre találnak.
De forduljunk a mi korunk felé, amely oly sokszor hangos a vitáktól, a haragtól és a megosztottságtól. Egy amerikai katolikus szerzetes, Aaron Wessman atya találóan írja le a polarizáció jelenségét, amely nemcsak a társadalmat, közéletet, hanem a családokat, a baráti közösségeket is megmérgezi. Tudatosan vagy tudattalanul bezárkózunk a saját visszhangkamráinkba, ahol csak a miénkhez hasonló véleményeket halljuk. Lassan kialakulnak a „mega-identitások”, és a végeredmény egy könyörtelen „mi kontra ők” mentalitás. A másik ember már nem vitapartner, hanem ellenség; nem olykor tévedő testvér, hanem a gonosz megtestesítője.
Mi a keresztény válasz erre a pusztító dinamikára? Nem az, hogy még hangosabban kiabálunk. Az evangéliumi út a megtestesülés útja, a „határátlépés teológiája”. Ahogyan Krisztus elhagyta a menny dicsőségét, hogy belépjen a mi világunkba, úgy kell nekünk is elhagynunk a saját véleménybuborékunk kényelmét, hogy valóban találkozzunk a másikkal. Nem azért, hogy legyőzzük, hanem hogy megértsük. Nem azért, hogy megítéljük, hanem hogy meghallgassuk.
Ennek a határátlépő, egységet teremtő kegyelemnek Mária a legtökéletesebb emberi modellje. Ő az, aki a nagy törésvonalakon áll, és összeköti azokat. Összeköti az eget és a földet a méhében. Összeköti az Ó- és az Újszövetséget a hitével. A kereszt alatt ott áll, ahol a „válaszfal leomlik”. Pünkösdkor pedig ő az imádságos, csendes középpont, aki egy soknyelvű, sokkultúrájú, riadt tanítványi sereget egységbe forraszt.
Ezt a csendes, mégis elementáris erőt ragadja meg csodálatos költőiséggel Sík Sándor piarista költő az „Áldott az asszonyok között” című versében. Engedjétek meg, hogy felidézzek belőle néhány sort, mert úgy érzem, ezek a sorok közvetlenül a mi korunkhoz szólnak:
Mentél, amerre húzódott az ösvény
Galileának nap aszalta földjén.
És kivirágzott lépteid nyomán
A bokavérző Hegyes Tartomány.
A sziklák istenverte szurdokán
Tejarcú rózsát hajtott a bogáncs,
A kősziklából csorgó méz fakadt,
A ciszternákban élővíz patak.
Nem a mi mai, megosztottságtól szabdalt, haragtól köves világunk ez? Ahol a viták „bokavérzők”, ahol a lelkek „nap aszaltak”? És ebbe a kietlen tájba érkezik meg Mária. És mit tesz ő? Prédikál? Agitál? Nem. „Mentél s mosolyogtál édesdeden.” Az ő ereje a csendes, szeretetteli jelenlétben rejlik. Az ő mosolya az, amelytől a bogáncs rózsát hajt, és a kősziklából méz fakad. A mi zajos, véleményekkel túlzsúfolt világunkban Mária csendje nem gyengeség, hanem forradalmi erő. Az a csend, amelyben képes volt meghallani az angyal szavát. Az a csend, amelyben „szívében forgatta” az eseményeket. Ez a befogadó, figyelmes, imádságos csend az, ami teret nyit Istennek és a másik embernek is. Ez a csend a megosztottság zajának leghatékonyabb ellenszere. Mária arra tanít minket, hogy az egység a másik meghallgatásával kezdődik.
Engedjétek meg, hogy néhány gondolat erejéig piarista szerzetesként is szóljak. Rendünk alapítója, Kalazanci Szent József mély Mária-tisztelettel élt, és egész művét, a Kegyes Iskolákat, a Szűzanya oltalmába ajánlotta. Számunkra Mária az első Tanító, mert ő volt az első, aki a szívében és a testében formálta Krisztust, hogy aztán a világnak adja. A mi küldetésünk, a „pietas et litterae”, a kegyesség és a tudomány egysége, ma talán aktuálisabb, mint valaha. A mi feladatunk olyan fiatalokat nevelni, akik felelősen és kritikusan tudnak gondolkodni (litterae) és egyetemesen tudnak szeretni (pietas). Akik képesek a tényeket megkülönböztetni a véleménytől, és akiknek a szíve elég tágas ahhoz, hogy a másikban ne ellenséget, hanem testvért lássanak. Ez a nevelés a leghatékonyabb oltás a polarizáció vírusa ellen. Ennek a nevelésnek a legelső iskolája pedig Mária szíve. Az a szív, amely „megjegyezte mindeme dolgokat, és szívében forgatta” (Lk 2,19). Ez az igazi tanulás modellje: nemcsak információkat halmozni, hanem a csendes elmélkedésben az igazságot a szeretettel egységbe forrasztani. Szent Ambrus püspök így buzdít minket: „Képzeljétek csak magatok elé Mária életét, mint valami képben megfestett szüzességet. […] Innen vehettek példákat életetekre”. A keresztény nevelés lényege, hogy segítse a fiatalokat átlépni a határokat: a tudatlanságból a megismerésbe, az önzésből a szolgálatba, a szűk látókörből a világ tágassága felé. Ez a nevelés tehát a „határátlépés” konkrét, intézményes gyakorlata, amely a társadalmi megosztottság gyógyításának egyik legfontosabb eszköze.
A kalazanciusi lelkiségnek és nevelésnek eleven, és számunkra most különösen is fájdalmasan időszerű példája a most elhunyt Keresztes Szilárd nyugalmazott püspök atya. A Zemplén szívében, a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban kapta azt a szellemi és lelki útravalót, amely egész életét meghatározta. Színjeles érettségije nem csupán a tudás megszerzéséről tanúskodik, hanem arról a mély hitről is, amely ott gyökerezett meg a lelkében. A piarista falak között szerzett gazdag hitélmények vezették el hivatásához, és adtak neki bátorságot, hogy az 1950-es évek nehézségei közepette jelentkezzen a Dudás Miklós püspök által hősiesen elindított Görögkatolikus Hittudományi Főiskola legelső évfolyamára.
Krisztusban Kedves Testvérek!
Mária az égen tündöklő nagy jel, a remény és a végső győzelem jele. Mi pedig arra kaptunk meghívást, hogy itt a földön legyünk ennek a reménynek a kicsi, de hiteles jelei. Legyünk az egység jelei a családjainkban, a munkahelyeinken, a közösségeinkben. Merjünk Mária útján járni! Merjetek ti lenni azok, akik a harag helyett a nyitott érdeklődést, az ítélkezés helyett a meghallgatást, a megosztás helyett a párbeszédet választják. Merjetek átlépni a határokon! Ma, amikor égi Édesanyánkat és Magyarország Pátrónáját, Nagyboldogasszonyt ünnepeljük, kérjük az ő közbenjárását nemzetünkért. Hadd kérjem én is Sík Sándorral együtt:
Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
[…]
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.
Legyen az imádságunk egyetemes imádság az egész Egyházért és az egész emberiségért. Kérjük Máriát, a Béke Királynőjét, hogy dicsőséges mennybevételének erejével emeljen fel minket a megosztottság szakadékaiból, és vezessen el mindannyiunkat az ő Szent Fiához, Jézus Krisztushoz, aki a mi békénk és a mi egységünk.
“Mint bátor hadvezérnek győzelmi éneket, s mint megszabadítónknak minden rossztól, hálaadó imát zengünk neked, Istenszülő! S ki legyőzhetetlenül hatalmas vagy, kérünk téged, mentsd meg a te szolgáidat minden bajtól, hogy teljes szívből énekeljük néked: Üdvözlégy, Istennek szeplőtelen Jegyese!” (Akathisztosz)
Ámen.
Irodalom:
- Jelenits István [szerk.]: Sík Sándor összegyűjtött versei, 1976.
- Kovács Zoltán: “Íme, az Úr szolgálóleánya”, 2022.
- Miguel Angel Asiain: Piarista istentapasztalat, 2016.
- Wessman, Aaron: Az egyház küldetése a polarizált világban, 2025.