A Búza téri templomot a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepkörében szentelték fel 1924-ben. Ennek emlékére is tartanak templombúcsút minden évben. A búcsúi liturgián ünnepi szónok Koleszár Ákos atya volt 2025. szeptember 14-én.
Kedves Ünneplő Testvérek!
A mostani evangélium felidézheti bennünk a nagypénteki szomorúságot, Nagypéntek minden gyászát, fájdalmát és a lelkünk is ilyen szomorú állapotba kerülhet, mégis egyházunk azt mondja a mai ünnepen, hogy a keresztet, amelyen Krisztus meghalt magasztaljuk föl és tiszteljük.
Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepét tartjuk; nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk, nem csupán arra az eseményre, amikor 335-ben Jeruzsálemben magasra emelték Krisztus megtalált keresztjét, hanem attól egy sokkal mélyebb titokra emlékezünk, amelyet Krisztus keresztje hordoz; az Ő üdvözítő erejét és szeretetét tiszteljük.
Az apostolok idejében a kereszt a legkegyetlenebb, legfájdalmasabb kivégző eszköz volt, amit a rabszolgáknak, a gyilkosoknak, a legnagyobb bűnözőknek szántak, és Krisztust is ezzel a kivégző eszközzel ítélték el.
Mondhatnánk, és sztihiráink is megfogalmazzák ezt, hogy a bűnösök közé soroltatott Krisztus, de halálával, fájdalmával és minden verítékével megváltoztatta ennek a keresztnek a lényegét, ennek a keresztnek az értelmét. Látszólag a kereszt vereség. Látszólag a kereszt elbukás, de Krisztus megváltoztatta ezt. Hogyan? Úgy, hogy önként vállalta. Önként vállalta értem, önként vállalta értünk, a világért, hogy megmutassa Isten a szeretetét, mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát küldte (Jn 3,16), hogy megmentse.
Gondoljunk csak bele, kedves testvérek, az Isten mennyire szeret minket. A bűneinkkel, a botlásainkkal, a gyengeségeinkkel együtt szeret az Isten. Ebben a világban, amikor alig van időnk Krisztussal foglalkozni, amikor alig van időnk imádkozni, akkor is szeret az Isten engem, bűnös embert, aki talán eltévelyedtem, eltávolodtam Krisztustól, az egyháztól, a hitemtől, akkor is szeret az Isten, mert ebben a világban élek és ezt a világot szereti az Isten. Nem az érdemeimért, nem azért, mert sikereket értem el a munkahelyen, vagy esetleg más helyeken, tanulmányaimban, hanem azért, mert az övéi vagyunk mindannyian. S ezen az ünnepen erre is kell gondolnunk, hogy az Isten szeret engem. Hogyan? Úgy, hogy az egyszülött Fia feláldozta magát értem. Azért, hogy megmentsem, azért, hogy elvezessen az örök életre.
Azt gondoljuk, hogy ez az ünnep előírás az egyház számára, meg kell tartanunk, eljövünk a templomba. A templom közepére díszesen kitesszük a keresztet, tiszteletünket, hódolatunkat fejezzük ki előtte és ezzel kész. Kipipáljuk az ünnepek sorából az egyiket és minden mehet tovább. Azt gondolom, hogy ezen az ünnepen eszünkbe jutnak talán saját keresztjeink is, amelyeket kapunk az Istentől. S azt gondolom, ha most arra kérném a kedves testvéreket, hogy mindenki egy-egy életében kapott keresztet soroljon föl, akkor elég hosszadalmasan itt ülnénk a templomban talán estig is, vagy talán másnap reggelig. Szívükben, lelkükben mindannyian fel tudunk sorolni legalább egy olyan keresztet, amit hordozunk éppen most a szívünkben és nyomja a vállunkat. Azt gondolom, hogy mindannyian hordozzuk a csalódottság keresztjét a kapcsolatainkban. A betegség keresztjét a testünkben, a kihívások keresztjét a munkahelyen vagy a családban, hogy azokat a kereszteket, amelyek éppen nem láthatóak, de a szívünkben ott vannak és hordozzuk. Hogyan viszonyulunk ezekhez a keresztekhez, amiket kapunk az Istentől? Legtöbbünkön először, amikor kapunk egy keresztet, megfogalmazódik az a gondolat, hogy arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért éppen én kapom ezt a keresztet? Miért engem büntet ezzel a kereszttel az Isten? Ugye ismerősek ezek a gondolatok. S rögtön elkezdjük keresni a keresztjeinkben a miérteket, mert a mai világ azt sulykolja felénk, hogy mindennek megvan a magyarázata. Keressük meg! Ha máshol nem, akkor rögtön odaülünk az internet elé, rákeresünk vagy megkérdezzük a mesterséges intelligenciát, és megpróbáljuk mindenre megkeresni a választ. Ha betegek vagyunk, nem az orvoshoz megyünk, hanem rögtön az internet elé ülünk, és majd én meggyógyítom magam. És ahogy keressük a kérdéseinkre a választ, eltávolodunk attól, amit Krisztus mond mindannyiunknak; „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem”(Mt 16,6).
Ez is ismerős, ez a mondat Jézus szájából számunkra. Tagadjuk meg magunkat! Ilyet kér Jézus tőlünk, amikor a mai világban azt híreszteli minden, légy önmagad, valósítsd meg önmagad, és Krisztus azt kéri tőlem, hogy tagadjam meg magam? Igen. Ne a kérdésekre keressük a választ. Nem, mert azokat úgysem tudjuk, a mi gondolataink nem a mi gondolataink. A mi gondolatainkkal nem értjük meg Krisztus gondolatait.
Ezért érdemes azt keresni keresztjeinkben, kereszthordozásainkban, hogy mi a szándéka Krisztusnak, Istennek azzal, hogy engem kereszttel nehezíti meg az életemet. Nehezíti? Első gondolatra, első pillanatra úgy tűnhet, hogy nehéz a kereszt. Sőt, valaki többet vagy nagyobbakat is kap. Nagyobbat, kisebbet nehéz hordozni, ha egyedül vagyunk. De ha Krisztust odahívjuk magunk mellé a kereszthordozásban, akkor már könnyebbé válik. Ha odahívjuk imádságainkban azokat, akik szeretnek bennünket, a mellettünk állókat, a családtagjainkat, barátainkat, ismerőseinket, akkor sokkal könnyebb a kereszthordozás.
Mondhatják a kedves testvérek, hogy hát igen, én könnyen beszélek, fiatal vagyok, papként közel álló Krisztushoz milyen jó dolgom van, de nem. Azért merem ezt mondani itt a kedves testvérek előtt, mert én is cipelem az élet keresztje, a betegség keresztjét. És ha nem lennének imádkozó testvérek, családtagok, akkor nem állhatnék itt a kedves testvérek előtt, akkor már nem tudom, merre lennék. Eleinte lázadoztam a kereszthordozásaimnál. Kerestem én is a miérteket. Miért éppen én, amikor pap vagyok, imádkozok, Istennek tetsző módon próbálok élni. Szerető családom van, gyermekeim, szerető barátaim vannak, ismerőseim, hívek vannak, akiket rám bízott az Isten, hogy vezessem Isten országa felé. Miért éppen én?
És amikor megértettem, hogy ez rossz út, ezzel csak eltávolodok az Istentől, eltávolodok Krisztustól, akkor elkezdtem Krisztust hívni magamhoz, hogy segítsen ebben a kereszthordozásban. Adjon erőt, kitartást és tudtam jól, hogy imádkoznak értem rengetegen. Mondhatom, hogy egy egyházmegye imádkozott értem négy évvel ezelőtt, amikor életmentő műtétem volt és annak az erejét éreztem. Nem tudom elmondani a kedves testvéreknek, de éreztem, hogy a gyógyulás, a felépülés az úgy ment, ahogy a szakkönyvekben le van írva; az orvosok ezt mondták. És én is úgy éreztem magam. Azért, mert nem hagytam egyedül magamat, nem engedtem, hogy egyedül legyek, hanem megértettem, hogy mennyire fontos az, ha Krisztust akarom követni, akkor meg kell tagadnom magam, az önérzésemet, az önbecsülésemet, a nagyravágyásomat, és föl kell vennem az ő keresztjét, amivel éppen nehezíti vagy igazítja az én életemet.
A kereszthordozás ezen az ünnepen mindannyiunknak eszébe juthat és én bátorítom a kedves testvéreket, hogy Krisztust a keresztutunkon ne engedjük el. Mert a kereszthordozás, a kereszt az nem egy útnak a vége, hanem egy út az örökkévalóságba. A mai napon egyházunk felmagasztalja a keresztet, tiszteli. Magasztaljuk fel mi is lelkünkben keresztjeinket, amik ott a szívünkben vannak. Ajánljuk oda Krisztusnak, és kérjük az Ő segítségét, hogy adjon erőt, bátorságot és kitartást abban, hogy ezt a keretet tudjam hordozni méltóképpen. Ha kell, akkor megalázva magamat, mert ez az út elvezet engem az üdvösségre. A mai ünnepen imádkozunk azért kedves testvérek, hogy mindenható Isten, adja meg nekünk azt a kegyelmet, azt az erőt, hogy a keresztemet merjem hordozni, a keresztjeimet nem teherként, nem büntetésként szemlélni, hanem azt látni meg benne, hogy ez az út, amelyet végig kell járnom, ha én Krisztust akarom követni és vele együtt akarok eljutni az üdvösségre. Amen.