A sajópálfalai kegyhely története
Először 1320-ban említik a települést egy oklevélben, amikor is az Ákos nemzetség egyik ága osztozik ezen a tájon és birtokon. Feltételezések szerint a tatárjárás előtt élt Ákos nemzetségben az a Pál, aki Pálfala névadója lehetett. A törökök kivonulása után a Keglevich család birtokolja a községet, s ők gondoskodnak a falu újratelepítéséről a Rákóczi-szabadságharc után. Ekkor ruszinok érkeznek Pálfalára Kárpátaljáról. Ők a mi őseink. Hitükről tanúskodik a falu címerében található keleti kereszt is. Hozzák magukkal papjukat, sőt talán fatemplomukat is. Ebben a templomban hullat véres könnyeket az Istenszülő képe 1717. január 6-tól február 16-ig. E templom helyére épül 1772-ben a mai templom, mely 26 méter hosszú és 7,30 méter széles. Érdekessége a keleti egyházban szokásos két kántorszék, és a kléroszok számára készült félkör alakú hangvetők az ikonosztáz mindkét oldalán. A templom 70-140 cm vastag vegyes kőfalazatú. Tornya 1892-ben épül, 30 méter magas. Ugyanekkor, Ruszinszkó János parókus idején készül el az ikonosztázion is. Készítői eperjesi fafaragók, és kárpátaljai festő mesterek. Nagyon értékesek a képállvány fafaragásai. Tomasek Mihály parókus idején, 1802-ben készül az első négymázsás harang. 1824-ben egy kétmázsás, 1861-ben egy egymázsás. Az ablakok üvegmintái 1933-ban készülnek el. A hadicélra elvitt középső harang helyére 1950-ben öntenek A-hangú harangot Legeza Sándor parókus szervezésében.
Egyházközségünk legrégebbi anyakönyve 1801-ből való. 1930-ban a község 90 %-a görögkatolikus. Az ötvenes évektől keveredik a település lakossága, de az őslakosság túlsúlya sokáig megmarad. Így a község őrzi görögkatolikus hagyományait az ünnepek és böjtök megtartásában. A templom címünnepe: Pünkösd. Ekkor tartjuk a templombúcsút. A zarándokbúcsún, október harmadik vasárnapján, a kegykép vissza hozatalát ünnepeljük. Szeptember első vasárnapján az Országos Ruszin Búcsút tartjuk meg.
A könnyező kegykép rövid története
Először 1320-ban említik a települést egy oklevélben, amikor is az Ákos nemzetség egyik ága osztozik ezen a tájon és birtokon. Feltételezések szerint a tatárjárás előtt élt Ákos nemzetségben az a Pál, aki Pálfala névadója lehetett. A törökök kivonulása után a Keglevich család birtokolja a községet, s ők gondoskodnak a falu újratelepítéséről a Rákóczi-szabadságharc után. Ekkor ruszinok érkeznek Pálfalára Kárpátaljáról. Ők a mi őseink. Hitükről tanúskodik a falu címerében található keleti kereszt is. Hozzák magukkal papjukat, sőt talán fatemplomukat is. Ebben a templomban hullat véres könnyeket az Istenszülő képe 1717. január 6-tól február 16-ig. E templom helyére épül 1772-ben a mai templom, mely 26 méter hosszú és 7,30 méter széles. Érdekessége a keleti egyházban szokásos két kántorszék, és a kléroszok számára készült félkör alakú hangvetők az ikonosztáz mindkét oldalán. A templom 70-140 cm vastag vegyes kőfalazatú. Tornya 1892-ben épül, 30 méter magas. Ugyanekkor, Ruszinszkó János parókus idején készül el az ikonosztázion is. Készítői eperjesi fafaragók, és kárpátaljai festő mesterek. Nagyon értékesek a képállvány fafaragásai. Tomasek Mihály parókus idején, 1802-ben készül az első négymázsás harang. 1824-ben egy kétmázsás, 1861-ben egy egymázsás. Az ablakok üvegmintái 1933-ban készülnek el. A hadicélra elvitt középső harang helyére 1950-ben öntenek A-hangú harangot Legeza Sándor parókus szervezésében.
Egyházközségünk legrégebbi anyakönyve 1801-ből való. 1930-ban a község 90 %-a görögkatolikus. Az ötvenes évektől keveredik a település lakossága, de az őslakosság túlsúlya sokáig megmarad. Így a község őrzi görögkatolikus hagyományait az ünnepek és böjtök megtartásában. A templom címünnepe: Pünkösd. Ekkor tartjuk a templombúcsút. A zarándokbúcsún, október harmadik vasárnapján, a kegykép vissza hozatalát ünnepeljük. Szeptember első vasárnapján az Országos Ruszin Búcsút tartjuk meg.
Jóságos oltalmazó
anyai kéz!
Jutalmazd meg
Érted állandóan fakadó szeretetünkért
A Te hozzád járó
buzgó híveidet.
Ezer hívőkkel e kép előtt imádjuk
a felséges Istent
Az Istenanya
nagy tiszteletével,
kitől kérjük,
Hogy ne szűnjön esedezni
érettünk bűnösökért,
A mi nagy ínségeinkben.
Ámen!
Pálfalvai Boldogasszony!
Pásztor Gergely teológus
(1836)
A sajópálfalai irmológion
Kevesen tudják, hogy a magyarországi görögkatolikusság legrégebbi kottás énekeskönyve Sajópálfaláról származik. 1755-ös dátum szerepel benne. Kézzel másolta azt Fekete (Fetko Csarni) János kántor, Sajópálfalván. Minderről az énekeskönyv feljegyzései tanúskodnak. (Megtalálható az Egri Érseki Könyvtárban.) Egyedi és igényes művészi kivitelű maga a rajz, a festés is ebben a könyvben, de ennél is nagyobb érték az a dallamvilág, amelyet tartalmaz. Megőrzi, és forrásaiban mutatja be azt a szláv dallamkincset, amely aztán a magyar nyelv hatására módosult ugyan, de -alapvonalait megőrizve- liturgikus énekeinkben ma is jelen van. Szakemberek meghatározó jelentőségűnek tartják a sajópálfalai énekeskönyvet (irmológiont) a magyar görögkatolikus egyház mai dallamainak megértése, gyökereinek megtalálása szempontjából.
Miért olyan fontos egy kottás énekeskönyv? Azért, mert egyházunkban mind a mai napig csak a kántorok használnak kottás könyvet. Egy-egy ilyen könyv előkerülése liturgikus énekeink gyökereit tárja föl. A magyarországi és Kárpátok-vidéki görögkatolikus énekkultúra kialakulásában és ápolásában a legfontosabb szerep a galíciai és kárpátaljai bazilita monostorokban szerkesztett, kéziratosan másolt, vagy nyomtatott énekeskönyveknek jutott.
Ezek közül a legfontosabb az 1700-ban Lembergben kiadott első nyomtatott egyházi kottás énekeskönyv az ún. Lembergi Irmologion. Ez a könyv kb.100 évvel készült a breszt-litovszk-i unió (1596) és kb.50 évvel az ungvári unió (1646) megkötése után. Kiadói, a lembergi Sztavropégion monostor zeneileg képzett bazilita atyái, akik a könyv előszavában nagyon határozott, erőteljesen egységesítő álláspontot képviselnek a szertartásokon felhangzó éneklés szempontjából. Erre valószínűleg azért volt szükség, mert a galíciai és kárpátaljai területeken is egyre-másra létesültek azok az egyházi, rendtársaik által irányított iskolák, melyekben a görögkatolikus populáció által lakott területeken született gyermekek elsajátíthatták az egyházuk által megkívánt vallásos életmódhoz kötődő mesterségeket (pl. ikonfestés, fafaragás, könyvmásolás-illusztrálás, és nem utolsósorban a liturgikus éneklés irányítása).
Nagyobb városokban, és monostorokhoz kötődve fejtették ki oktató-nevelő munkájukat ezek az iskolák. A munkácsi püspökség területén 1686-ban tartott kánoni látogatás adatai szerint az egyházközségek nagy részében már voltak kézzel másolt liturgikus könyvek, melyeket a Galíciából hazatérő ifjak másoltak tanulmányaik során. 1750-ben Olsavszky Mihály püspök vizitációjának protokollumaiban is az 1686-ossal megegyező megállapításokkal találkozhatunk.
Ezen könyvek közül számunkra az egyik legértékesebb forrás a Borsod megyei Sajópálfalán használt, s jelenleg az Egri Érseki Könyvtár tulajdonában lévő Irmologion (T XVI.12 sz.alatt). Szerzője valószínűleg Fekete (Fetko, Csarni) János, aki feltehetőleg az említett monostori énekiskolák valamelyikében szerezhette műveltségét. A latin nyelvű bejegyzésekből egyértelműen látszik, hogy a könyv 1755-ben a Fekete-család birtokában volt, keletkezése tehát 10-20 évvel korábbra tehető.
Legyünk büszkék őseinkre, énekeskönyvet író hitükre, és őrizzük meg hagyományainkat, dallamainkat tisztán, eredeti tartalmukkal, életformáló lendületükkel.