Marczi András: Kehely fölött
– Az időn túl –
Tömjén illata száll a szentély falán.
Mécsláng pislákol az oltár oldalán.
Az ének fölemel, majd csenddé visszahull.
s köröttünk lassan minden elcsitul.
A kehely fölött ősi szó lebeg,
Az ember hallgat – Isten felel.
Hívők szíve eseng szakadatlanul.
Századok őrzik változatlanul.
A szertartás véget ér, elhallgat a lélek.
A füst szertefoszlik, kihunynak a fények.
De amit hirdetett az oltár és az ének,
nem ér véget ott, ahol véget értek.
Közben számolom a földi éveket.
A tegnap hangot s emléket teremt.
Amit ma ölelek holnap elenged,
s félek, egyszer végleg elfeled.
Meddig tart a szeretet s meddig tart a szó?
Meddig marad velünk, ami valóban jó?
Meddig tart az ima, ha elfárad a szív?
Meddig tart az Isten, ha minden tovahív?
Mi marad abból, amit egyszer szerettünk?
Ki őrzi meg Őt, ha mi sem leszünk?
Van-e fény, mely túléli az éjszakát?
Ki őrzi meg bennünk a szeretet nyomát?
A kehely fölött tovább lebeg az ősi felelet.
Ami lent elnémul, az ég őrzi meg.
Mert az áldást, amit a földön elkezdtünk,
a szentek kara tovább énekeli velünk.
2026.10.01.