2026. július 16-án, tizedik alkalommal, az esti vecsernyével kezdődött a fiatal felnőttek gyalogos zarándoklata, idén újra Tokajból. Másnap, a reggeli utrenye után, Rakamaz felé, a Paraklisz szertartását énekelve haladtak az úton. Az útra kelt csapat élén Fedor Péter atya haladt, ahogy tíz éve már minden alkalommal.
Kora délután már a Nyíregyháza-kertvárosi parókia gyönyörű kertjében élvezhették a szeretetteljes fogadtatást. Míg a test feltöltődött – köszönhetően Obbágy László atya és Vera tisztelendő asszony hathatós közreműködésének – a lélek és az értelem kelt útra. Az elmélkedés alapját a zarándoklat idei mottója szolgálta: „Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön.” (Iz 43,19). Mindenkinek a saját válaszait kellett megkeresnie arra, hol van életében a saját „pusztája”, elakadása, mi az, amiben szeretné, hogy Isten „utat készítsen”. A kisebb csoportokban zajló beszélgetéseket a zarándoklaton résztvevő lelkiatyák irányították és segítették újabb és újabb kérdések feltevésével.
A zarándokokat estefelé, a belvárosban, a Szent Miklós székesegyház ajtajában Szocska A. Ábel püspök várta. A vecsernyén Szabó Tamás parókus szólt az Útonlevőkhöz. Mint fogalmazott: az út készen áll; a megtestesülés titkától egészen a kereszthalálig, hogy út készülhessen az emberektől az Atyáig. A zarándoklat tehát nem csupán fizikai út, hanem lelki megújulás is: annak tudatosítása, hogy a keresztségben Krisztushoz tartozunk, és hivatásunk az, hogy életünkkel mi magunk is „az irgalmas Atya, a szerető Atya útja legyünk mások felé.”
Egészen más megközelítésben, de szintén az emberi lélek „pusztaságait” tárta fel Sipka Bence pszichológus, ember-technológia környezeti kapcsolat szakértő. A magány, a szorongás és az anhedónia kulcsfogalmai köré épített előadásban arra is rávilágított, hogy sokszor ezek az okok vezethetnek digitális függőségeinkhez. Jó néhány gyakorlati tanácsot és ötletet kapott a hallgatóság, hogyan lehet a modern technológiát egészségesen használni, a szorongásokat kezelni, a mesterséges intelligenciát jó célokra használni.
Pénteken az elcsigázott zarándokok esti pihenéséhez és feltöltődéséhez a nyíregyházi Szent Miklós Görögkatolikus Gimnázium és Kollégium, valamint az általános iskola biztosította a helyszíneket és feltételeket.
Szombaton a zarándokok már nagyon korán, Szent Liturgiával indították a napot a gimnázium kápolnájában, majd Nyíregyháza-Oros felé vették az irányt. Az ébredező városban messzire hallatszott a zarándokok Mária éneke, így érkezett meg az Atanáz és Ábel püspökök vezette csapat a római katolikus plébániára, ahol Szováti Tamás plébános és a helyi karitászcsoport segítői várták a 22+-t.
A templomban végzett imaórán Verdes Miklós atya szólt a zarándokokhoz. A Teremtés könyvének első sorait idézve arra mutatott rá, hogy a „puszta és üres” világ képe nemcsak a teremtés kezdetéről, hanem mindannyiunk személyes életéről is szól. Ahogyan a világ kezdetén „Isten Lelke lebegett a vizek fölött”, úgy életünk legmélyebb sötétségeiben is jelen van, és új reményt ad. Mint mondta; „Isten akarja, hogy legyen világosság az életedben… Isten mondja, hogy legyen világosság, és lesz világosság.” Miklós atya arra is emlékeztetett, hogy Isten ma is kimondja ránk a teremtéskor elhangzott ítéletet: „Isten a te életedre is azt mondja, hogy az jó.” Ez a jóság nem a nehézségek hiányát jelenti, hanem azt a bizonyosságot, hogy a szenvedés és a kilátástalanság közepette is képes újjáteremteni életünket. A zarándoklat célja ezért az, hogy megerősödjünk a hitben: életünk „puszta” időszakai is megtelhetnek világossággal, ha megnyílunk Isten újjáteremtő szeretete és kegyelme előtt.
A következő pihenőhelyen, Napkoron, kicsit hosszabb időt töltöttek el a zarándokok, Spinyhért Zsolt polgármester és a parókia vendégszeretetével körülvéve. Az utolsó nagyobb gyalogos kihívás előtt Kiss Máté püspöki titkár atya foglalta össze az elmúlt két nap alatt hallott előadások és elmélkedések üzenetét. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a keresztény élet nem épülhet csupán a jó érzésekre és a lelkesítő élményekre. Hétköznapi szokás hasonlatával érzékeltette, hogy a hit akkor válik igazán méllyé, amikor kitartunk az imádságban és az Istennel való kapcsolatban akkor is, amikor az áldozatot kíván, vagy éppen nem nyújt azonnali vigaszt. Jézus Péternek mondott szavait idézve – „evezz a mélyre” – arra buzdított, hogy merjünk elmélyülni hitünkben, mert csak így teremhet bőséges gyümölcsöt életünk. Kiemelte: „Ne csak akkor imádkozzunk, amikor jól esik…”, hanem akkor is ha nehezebb, hiszen a csendes, kitartó imádság segít meghallani, mit akar Isten üzenni, így kerülhetünk egyre mélyebb kapcsolatba Vele.
Az utolsó szakasz talán a legszebb útvonala volt a mintegy hatvan kilométeres zarándoklatnak az erdőn keresztül, Napkorról Pócspetribe. Árnyas fák között vezetett az út, de még így is érezhető volt a hőség, vagy inkább a magasabb páratartalom nehezítette a haladást, egyre több lett a vízhólyagos láb is, mégsem veszített lendületéből a zarándokok csapata. Az már szinte “behúz”, amikor meglátom a máriapócsi tornyokat, mondta egyikük.
A kegytemplomhoz érve, zarándokszokás szerint egy körmenet után tértek be az Istenszülő ikonja elé. A zarándokimádság után Szabolcs atya elhelyezte a lelki terheket jelképező kövekkel megrakott hátizsákot a Szűzanya oltáránál, rábízva közbenjárására a zarándokok kéréseit, felajánlásait.
A fiatalok még egy utolsó rövid beszélgetésre, elköszönésre a templom előtti téren gyűltek össze. Az Útonlevők közül sokan maradtak az esti virrasztáson is, és a másnapi búcsúi Szent Liturgián, csatlakozva a Kárpátaljai Magyar Görögkatolikus Helynökség zarándoklatához.
Miért választják XXI. századi, hipergyors világban élő fiatalok a zarándoklat nagyon ősi és küzdelmes módját? Éppen ezért; a monoton lépések alatt van idő a belsőre figyelni. Azért, mert a gyalogos zarándoklat nem csupán menetelés, hanem találkozás és lelkigyakorlat is. Találkozás a régi ismerősökkel és sok új emberrel, mert van idő beszélgetni, kérdezni és meghallgatni. Van alkalom annak felismerésére, hogy bár mindenki nagyon más személyiség, és nagyon különböző élethelyzetben van, a belső küzdelmek nagyon hasonlóak, különösen az istenkeresésben. Az út fáradtsága, a meleggel, az izzadással, a szomjúsággal való küzdelem nagyon hamar elmúlik, ami viszont igazán megmarad; az elmélkedésekben, a másikkal való beszélgetésekben kapott gondolatok. Sőt, ami leginkább megmarad; a megérkezés élménye az Istenszülő elé, egy olyan helyre, ami örök és változatlan.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett
