Máriapócson idén emlékezünk az első kegykép könnyezésének 330. évfordulójára. Sok görögkatolikus családban emberemlékezet óta hagyomány évente legalább egyszer elzarándokolni Pócsra. A Miskolci Egyházmegye nagy családja 2026. június 13-ra szervezte idei nagy zarándoklatát. Évszázadok alatt a zarándoklatok módja persze sokat változott, a „forgatókönyv” azonban sok ponton hasonló maradt. Érkezzenek akár nagyobb, vezetett csoporttal, akár egyénileg, a zarándokok első útja kegykép elé vezet, köszönteni Szűzanyát. Aztán a legtöbben a szentgyónásukat végzik el, míg mások bekapcsolódnak a liturgiát megelőző szertartásokba.
Idén az Istenszülőhöz szóló könyörgő ájtatosságot, a Parakliszt Galambvári Péter atya vezette, ezután pedig Fedor Péter atya a zarándoklat lelki jelentőségéről elmélkedett. Rámutatott, hogy a zarándoklat lényege nem maga az úti cél, hanem az Isten felé vezető belső út, megtérés: „A zarándoklat és a megtérés itt, Máriapócson összekapcsolódik.” – mondta. A pusztán önmagára figyelő, spirituális élményt kereső ember és a hívő zarándok között az az alapvető különbség, hogy a hittel zarándokló nem csupán élményt keres, hanem vágyik arra, hogy életét Krisztushoz igazítsa, és ehhez a Szűzanya segítségét kéri.
Péter atya arról is beszélt, hogy a valódi zarándoklat mindig áldozattal, erőfeszítéssel és imádsággal jár. A megtérés sem egyszeri esemény, hanem élethosszig tartó folyamat. Ezt példázza Alexis Carrel Nobel-díjas orvos története is, aki egy kegyhelyen a csoda megtapasztalása után is hosszú éveken át küzdött a hit elfogadásával. Péter atya arról is beszélt, hogy mindenki másképpen tapasztalja meg Isten kegyelmét, de a cél közös: az életszentség útjára lépni és arra törekedni, hogy hétköznapi életükben láthatóvá váljon a Krisztussal való találkozás öröme.
A zarándoklaton a Szent Liturgiát idén is Atanáz püspök vezette, ahol egyházmegyénk papságának csaknem fele koncelebrált, míg mások a szentgyónásra várakozókat szolgálták. A búcsúi liturgia énekeit a mostani alkalommal is a Keresztelő Szent János egyházmegyei kórus vezette.
Assisi Szent Ferenc hazatérésének (transitus) nyolcszázadik évfordulója előtt tisztelegve Atanáz püspök e szentévben a zarándoklat szónokának Bán Jónás OFM szerzetes kérte fel. Jónás atya most a kárpátaljai Nagyszőlősön a helyi ferences közösség tagjaként és plébánosként segíti a rászorulókat.
A szerzetes atya elmélkedésének kiindulópontja a napi evangélium (Mt 7,24-8,4) alapján az élet viharainak képe volt. Ahogyan az időjárásban elkerülhetetlenek a viharok, úgy az ember életéből sem törölhetők ki a szenvedések, veszteségek és megpróbáltatások. Ezek a helyzetek összetörhetik terveinket, reményeinket, ugyanakkor kegyelmi pillanatokká is válhatnak, mert megmutatják, mire építettük életünket. Mint mondta „minden összedől és összeomlik, amit homokra építünk, amit nem az Istenre építettünk”. A vihar ezért nem feltétlenül büntetés, hanem olyan kegyelmi esemény, amely szembesít azzal, hogy talán ismét Isten nélkül próbáltunk építkezni.
Ennek a felismerésnek példája a nap evangéliumának végén szereplő leprás története, akinek élete teljesen összetört: kiközösítették, megfosztották közösségétől, emberi méltóságától. Mégsem lázad, nem hibáztat másokat, és nem kér számon sem embert, sem Istent. Egyszerűen Krisztus elé áll, és ezt mondja: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.” A leprás nem csupán gyógyulást kér, hanem elfogadja Isten akaratát. Számára már nem az egészség a legfontosabb, hanem az Istennel való kapcsolat. Ahogyan Jónás atya fogalmazott: „Nem csupán az életének a tragédiáját, a baját, a nehézségét viszi Krisztushoz, hanem önmagát.”
Később Keresztelő Szent János példáján keresztül arra világított rá a ferences szerzetes, hogy Isten nem mindig úgy avatkozik be életünkbe, ahogyan azt mi elvárjuk. „Néha mi is az életünket úgy szeretnénk Krisztushoz vinni, hogy a problémáimat oldd meg, javítsd ki azt, ami rossz, és én élem tovább az életemet.” De nem minden börtönajtó nyílik ki, nem minden szenvedés szűnik meg azonnal. A hit lényege nem az, hogy Isten minden problémát megszüntet, hanem hogy Jézussal együtt hordozzuk azokat.
Jónás atya elmélkedésének újabb nagyobb témája a másik ember elfogadása volt. A ferences rend alapítója, Assisi Szent Ferenc megtérésének egyik kulcspillanata a leprásokkal való találkozás volt. Amíg kerülte őket, addig keserűséget érzett, de amikor Krisztusért ment közéjük, minden megváltozott. Jónás atya arra mutatott rá, hogy mindannyiunk életében vannak „leprások”: olyan emberek, akiket nehéz szeretni, akiket szívesen elkerülnénk, akik fájdalmat vagy bosszúságot okoznak. Éppen ezek a kapcsolatok válhatnak a megtérés helyévé. A másik ember elfogadása, a megbocsátás és a szeretet gyakorlása sokszor ugyanúgy Krisztushoz vezet, mint a személyes szenvedések elviselése.
Isten minden embert magához akar vezetni életünk viharain, betegségein, csalódásain és az emberekkel való kapcsolatokon keresztül. A kérdés nem az, hogyan kerülhetjük el ezeket a próbákat, hanem az, hogy felismerjük-e bennük Isten hívását, és ki tudjuk-e mondani a leprással együtt: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.”
Az ünnepi Szent Liturgia után Orosz Atanáz püspök nyújtotta át Miskolci Egyházmegye papi szenátusa által megszavazott a Miskolci Egyházmegye elismert papja címet. Idén ezt, a Keresztelő Szent János-díjat Maricsák László atya kapta önzetlen, elhivatott, az egyházmegyéhez hű szolgálatáért és közösségépítő munkájáért.
Külön köszöntötték azokat a gyermekeket is, akik idén először az eucharisztia vételével is részeseivé váltak az egyház közösségének.
A zarándoklat lezárása az Istenszülőtől elköszönő fohász, hogy aztán ki-ki megtérve, a saját lelki- és fizikai útján térjen vissza a hétköznapokba.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett