2026. április 2-án, nagycsütörtökön, az utolsó vacsora, és az Eucharisztia alapításának napján, délelőtt az alkonyati istentiszteletet Nagy Szent Bazil Liturgiájával végezte Orosz Atanáz püspök, a Nagyboldogasszonyról nevezett püspöki székesegyházban, Miskolcon. Az egész egyházmegyét idén elsősorban a Csereháti Esperesi Kerület hívei, papsága és diakónusa képviselték a szertartáson.
A liturgiát Atanáz püspök a békéért ajánlotta föl, annak az imaláncnak a részeként, amely az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) felhívására nagyböjt elején kezdődött. Az európai püspökök székesegyházaikban imáikat a békéért ajánlották föl; a stafétát Albánia kezdte, mely most nagyhéten, Magyarországon ér végét.
Az ünnepélyes liturgián Dobos András, a Görögkatolikus Papnevelő Intézet rektora mondott tanítást az evangéliumból is hallott nagycsütörtöki események jelentését és jelentőségét magyarázva.
„Jézus a mi legfőbb mesterünk, a mi legnagyobb tanítónk.” – jelentette ki András atya hozzátéve, hogy a Mester olyan tanító, kinek élete teljesen visszatükrözte azt, amit tanított; „jó tanító volt, mert hiteles volt.”
Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor saját tanítványainak hevességére, olykor nagyravágyására is, szelídséggel felelt, rámutatva számukra, hogy „az egyetlen értelmes forradalom, az a saját szívünkben megy végbe. Az egyetlen értelmes forradalom, amikor megértjük azt, hogy a boldogság abban áll, hogyha mi szolgálunk, és nem minket szolgálnak.”
Jézus szolgáló szeretetének egyik jele, amikor megmosta tanítványai lábát. A zsidó törvények magyarázata szerint is, ez egy nagyon megalázó dolognak számított és valami nagyon intimnek is egyben. „Amikor Jézus azt végbeviszi, akkor nem a szerénységnek adja valami kicsiny, apró jelét, nem az alázatnak adja valami felszínes gesztusát, hanem annak adja legfőbb bizonyítékát, hogy Ő teljesen nekünk szentelte önmagát.” – mondta András atya, majd a tett mögött húzódó jelképekkel folytatta.
A szentatyák tanításai és az írásmagyarázatok mind az állítják, hogy a lábmosás szertartásában tulajdonképpen más szavakkal, de az eucharisztia fogalmazódik meg, ezt látjuk János evangéliumában; Jézus teljes önátadása valósul meg a szertartásban. Amikor az evangélista Jézus szavait idézi Simon Péter tiltakozására válaszolva; „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem”(Jn 13,8), ugyanazt a szót használja, amit használ egyházunk és a Szentírás az eucharisztiára; a közösséget.
Péter további ellenvetéseire – ne csak a lábamat mosd meg, hanem a kezemet és a fejemet is – Jézus meglepő választ ad: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz.” (Jn 13,10)
„Kétféle igét is használ itt az evangélium” – magyarázta a rektor. „Az egyik az egész testnek a megfürdését jelenti, a másik pedig egy-egy testrésznek a leöblítését. Mit jelent ez egy nagy fürdő és egy kis leöblítés, egy kis lemosás? Talán nem tévednek azok, akik azt mondják, hogy bizony itt János nem másra utal, mint a keresztségre. A nagy fürdő az Jézus kereszthalála, amelyben lemossa a benne hívők bűneit a vér és a víz által, amely az Ő oldalából kifolyt. S ez a kis mosakodás, ez annak a hatása a szent keresztségben, amelyben részesül mindenki, aki hisz abban, hogy Jézus Krisztus kereszthalálában van a mi megváltásunk.”
„A lábmosás gesztusa, és benne a keresztség és az eucharisztia, a víz és a vér egyházunk két fő misztériuma, amelyen az egész egyházunk alapul és nyugszik. S mindez a szolgálat képében, a lábmosásban egyesítve.” – hangzott el András atya beszédében.
A délelőtti szertartás azzal zárult, hogy a miskolci főpásztor a csereháti kerületben szolgáló papok, papnövendék és képviselő-testületi tagok lábát mosta meg, szóról szóra követve az erről szóló evangéliumi szakasz leírását.
Szerző: Varga-Juhász Bernadett