Az idei hétvége meghívott előadója Varga Csaba atya volt, aki nem kész válaszokat, hanem egyfajta „lelki térképet” adott a résztvevők kezébe a belső növekedéshez. Előadásaiban három olyan alapigazságot fejtett ki, amelyek alapjaiban rengették meg a modern, „azonnali eredményeket” váró szemléletmódot.
1. A kőfejtő hite: A türelem nem várakozás, hanem munka
Csaba atya a kőfejtés képét hozta elénk. A kőfejtő órákon át sújt le a vésőre, és látszólag semmi nem történik. A szikla mozdulatlan. Aztán a századik ütésnél egyszer csak kettéhasad.
„Nem az utolsó ütés ereje törte meg a követ, hanem az összes korábbi, hittel bevitt csapás” – hangzott a tanítás.
Ez a türelem a lelki életben is alapvető: a változás sokszor láthatatlanul zajlik a mélyben, és csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor eljön az Isten által rendelt idő.
2. Ne a gyümölcsöt lesd, hanem a gyökeret ápold!
Gyakori hiba, hogy csak a „lelki sikereinket” (a gyümölcsöt) figyeljük: vagyunk-e elég jók, elég szentek, elég buzgók? Csaba atya arra hívott, hogy vegyük le a szemünket az eredményről. Ha a kapcsolatunk Istennel (a gyökér) élő és táplált, ha beletesszük az időt az imába és a szentségekbe, a gyümölcs törvényszerűen meg fog jelenni. A növekedés biológiai folyamat, nem pedig egy gyári futószalag teljesítménye.
3. A „pici” és a Mindenható: Michelangelo ujjpercei
A növekedés harmadik feltétele az emberi közreműködés. A Sixtus-kápolna híres freskóján, Ádám teremtésénél Isten hatalmas lendülettel nyúl az ember felé, de az ujjuk nem ér össze. Ott marad az a pár centiméternyi rés.
„Isten megteszi a végtelent, de nekünk meg kell tennünk azt a picit, amire képesek vagyunk. Ki kell nyújtanunk az ujjunkat.” Ez a „pici” a mi szabad akaratunk, a reggeli fohászunk, vagy egy kedves szó a másikhoz. Isten nem ront ránk, Ő várja a mi igenünket.
A szombat esti vecsernyén Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök egy rendhagyó, szemléltető tanítással lepte meg a fiatalokat. Egy egyszerű doboz és két tányér segítségével világított rá korunk egyik legnagyobb lelki csapdájára.
Püspök atya egy olyan dobozt mutatott, amely túl kicsi volt a nála lévő tányér számára. Elmagyarázta: a „doboz” az élet kereteit, a társadalmi elvárásokat és a ránk kényszerített sémákat jelképezi. Ha egy tányért – ami mi magunk vagyunk, a saját egyéniségünkkel – beleerőltetünk egy olyan formába, ami nem nekünk való, az eredmény tragikus: a tányér összetörik. Bár a szilánkok már „beleférnek” a dobozba, a tányér elveszíti eredeti funkcióját: nem lehet belőle többé enni, nem tudja betölteni a hivatását, és már nem az, aminek az alkotója szánta.
Zárásként elővett egy másik tányért és egy hozzá illő dobozt. Az üzenet egyértelmű volt: Isten mindannyiunk számára készített egy egyedi keretet. Nem nekünk kell összetörnünk magunkat, hogy megfeleljünk a világ „dobozainak”, hanem meg kell találnunk azt az életformát, hivatást és közösséget, amelyben a személyiségünk sértetlenül és fényesen tündökölhet.
A hétvége nemcsak a tanításokról, hanem a közös liturgia, a gyónások és az éjszakába nyúló beszélgetések élményéről is szólt. A 14. OGIF ismét bebizonyította, hogy a görögkatolikus ifjúságnak szüksége van ezekre a „megállóhelyekre”, ahol a pócsi Szűzanya oltalma alatt, egymást erősítve kereshetik saját útjukat az Egyházban.
A lelkigyakorlat résztvevői vasárnap hálát adva tértek haza, szívükben a kőfejtők türelmével és a felismeréssel: Isten nem összetörni, hanem kiteljesíteni akarja az életünket.
Szerző: Görögkatolikus Metropólia Sajtó- és Médiaközpont/Farkas Friderika
