A fenyőág monológja: „Egykor a magasba nyúltam, közelebb és évről évre közelebb Istenhez, a tél hidegében is zölden tartva az udvar csendjét, menedéket adva megannyi madárnak. Aztán egy napon jött valaki, és létrát támasztott hozzám, elvágtak a törzstől, amelyhez tartozom – s bár a szél már nem ugyanúgy simít végig rajtam, különös megnyugvás költözött belém. Most kezek emelnek fel, óvatosak, melegek. Szalagokat fontak körém, s már látom, gyertyák lágy fénye vár majd rám. Érzem, hogy valami fontos részévé válok, s tudom, nem vagyok egyedül, mert sok-sok hozzám hasonló koszorú készült el ezekben a napokban, és került egy-egy otthonba, iskolába, templomba.
Most egy kápolnában vagyok, már itt pihenek az asztalon az oltár előtt, szalagok, tobozok és tömjén illat között. A gyertyát, amelyet rám helyeztek, gondosan fogja körbe az ágaim. Tudom, hogy hamarosan meggyújtják – és a fény, amely belőle ébred, rajtam keresztül talál majd utat mások szívéhez.
Látom magam előtt azt az óvodás gyermeket, aki csillogó szemmel figyeli majd az első lángot. Talán még nem érti teljesen a várakozás titkát, de a fényben ott lesz számára a varázslat.
Észreveszem az érettségi vizsgára készülő diákot is, aki könyvekkel körülvéve ül az asztal mellett. Néha elkeseredik, néha túl nehéznek, lehetetlennek tűnik az út, de amikor felnéz a második gyertyára, mintha erőt kapna. A fényben ott van a kitartás, a remény, hogy meg tudja csinálni, hogy már ma is közelebb van a céljához.
Aztán ott van az, aki áldott állapotban van, aki óvatosan simogatja a hasát, miközben a lángot nézi. Félidőben van, és a harmadik gyertya táncoló fénye mintha előrevetítené a még meg nem született gyermeke mosolyát, ő a várakozás legszebb formáját hordozza magában.
Látom az elvált anyukát is. Ott ül késő este, amikor a legkisebbek már alszanak, és csak a koszorú lángja világítja meg a szobát. Fáradt, de ott van benne az erő, hogy mindent újra és újra felépítsen. Talán egy pillanatra becsukja a szemét, és a fényben megengedi magának a reményt: hogy lesznek könnyebb napok.
És ott a beteg, aki most már talán gyenge, fáradt, de mégis felemeli a tekintetét, amikor az ötödik gyertya fellobban. A kis lángban reményt talál, egy apró, de igaz üzenetet: hogy a fény mégis megérkezik hozzá.
Látom az özvegyet is, aki csendesen ül majd a koszorú mellett. Neki a láng nemcsak fényt, hanem emlékezést, melegséget, kapaszkodót ad, amikor visszagondol férjére, és azokra a karácsonyokra, amikor még együtt ünnepelhették az Úr érkezését. S én örülök, hogy mellettem talál egy percre békét.
Minden perc, amikor a gyertya ég, számomra ajándék. Tudni, hogy egy kis zöld ág is szolgálhat – örömöt, megnyugvást, reményt adhat – ez több, mint amit valaha képzeltem. Ahogy telnek a napok ebben a hat hétben, egyre több arcot látok magam körül. A gyertyák fénye mindenkit másként érint meg — s én itt pihenek, némán, mégis mindannyiukkal összekapcsolva.
Milyen különös… egyetlen koszorú, mégis mennyi történet. És én, egy egyszerű fenyőág, részese lehetek mindegyiknek. Mindenki mást kér általam Istentől: egy gyermek csodát, egy tanuló bátorságot, egy kismama ígéretet, egy elvált anyuka nyugalmat, egy beteg erőt, egy özvegy vigaszt.”
A közénk érkező Isten ezt mind-mind megadja, és én örülök, hogy itt lehetek, csendben, alázattal, a várakozás közös szívében, mert Isten ajándéka, elérkezik, és Ő odatalál, oda ahol épp a legnagyobb szükség van rá.”
Szöveg: Bodnár Dániel
Több parókián a bűnbánati időszak kezdetén kézműves foglalkozásokat tartottak, ezekből a képekből válogattunk az edelényi, a komlóskai, a Miskolc-belvárosi, az ózdi és a zemplénagárdi parókiák közösségi oldalairól.
Kapcsolódó: Advent nem hangulat – hanem meghívás a belső útra, dr. Makkai László atya jegyzete.