Dr. Janka Gábor atyát 2000. szeptember 30-án, Nyíregyházán szentelte áldozópappá Keresztes Szilárd püspök. Gábor atya jelenleg a Borsodi Esperesi Kerület – kerületi esperese, kazincbarcikai parókus, ikonjai sok templomot díszítenek, nem csak a Miskolci Egyházmegyében.
- Milyen ikonon dolgozol mostanában?
Éppen a tiborszállási kereszt új változatán dolgozom. Ez különleges élmény, mert 1988-ban innen indult az ikonfestést: Mosolygó Béla atya mutatta meg a Terdik Öcsi ballagásán Pannonhalmán a kereszt fényképét, ami Kisléghi Nagy Ádám alkotása. Megkérdezte, hogy tudok-e valami hasonlót? Hodászra kellene egy ilyen. Persze nem tudtam, de igent mondtam. Felmásztam a tiborszállási korpuszra és zsírpapírral rajzoltam át az Ádám ikonját! Na ennek most lassan negyven éve és ez rozsdásodott felismerhetetlenné. Most, 38 évvel később ismét a Tiborszállási kereszthez térek vissza – mintha kicsit körbeérne az idő, nagyon érdekes élmény ez. Lényegében az első olyan munka volt ez, amire felkérést kaptam.
- Melyik ikonfestő iskola, vagy stílus áll hozzád legközelebb?
A görög színvilágot szeretem leginkább; a bizánci képek színei, harmóniája közel áll a szívemhez. Az orosz ikonok hosszúkás alakjai, elnyújtott fejei már távolabb állnak tőlem.
- Van olyan szent, akit különösen szeretsz ábrázolni?
Rengeteg „pléh Krisztust” festettem – szerintem majdnem háromszázat. Nem tudom megmagyarázni, de ezek a Krisztus-ábrázolások mindig különösen közel álltak hozzám.
- Gyerekként is festettél?
Igen. Negyedikes koromban nagymamám valamelyik ünnepségére festettem életem első ikonját, egy Szent György-képet a novgorodi albumból, vörös volt a háttere. A testvérem Feri – aki nagy kísérletező szellem – kezdett el festeni, és akkor nekem is megtetszett, mert ügyes voltam rajzolásban én is. Aztán később, amikor már Pannonhalmára jártam iskolába, minden szünetben alapozott deszkákat készítettem, és festettem. Megragadott az ikonfestés világa: a színek, a metódus, a csendes, áhítatos hangulat.
- Számon tartod, hány templomban találkozhatunk a munkáiddal?
Pontosan nem. Azt hiszem tizenkét-tizenhárom ikonosztáziont festettem, több száz ikonnal és ezen felül körülbelül háromszáz korpuszt. Van olyan képállvány, ahol negyven-ötven kép van. Vagy például a szikszói ikonfal, ahol egészen monumentális méretű ikonok vannak.
- A művészet iránti vonzalmat a családból hoztad?
Valószínűleg igen. Testvéreim mind zenei iskolába jártak, én is zongoráztam és hegedültem. Makón nőttem föl, ének-zenei általános iskolába jártam. Ott mindenki zenét tanult, mindenkinek kötelező volt a hangszer, kórusban énekeltünk.
A szülőföld, Makó nagyon kedves emlék maradt. Nagyon szép ott a templom, egy 1780-as barokk templom, tele ikonnal, sok-sok kis csókolóképpel. Belém is ivódott ennek a régi templomnak az illata, a tömjén, a gyertya, a virágoknak az illata. Ebbe nőttem bele, Nem is volt olyan, hogy ne legyek templomban. Legelőször, amikor nem voltam templomban, az 18 éves koromban történt Spanyolországban, mert nem volt rá lehetőség, de ennyi.
- A papság választása ezek szerint egyértelmű volt számodra?
Nem volt az. Sokáig több irány is vonzott: jog, irodalom, művészet. Persze erős volt az egyházi háttér; édesapám pap és anyai ágon is vannak papok a családban. Amikor engem fölszenteltek tizennyolc pap volt a családban. Makón a szomszédunkban lakott Gorcsa Gyuri. Sokat volt nálunk miután meghalt az édesanyja, utána Mamóka, a nagymama. Együtt nőttünk föl. Ő volt az első, aki a papnövendéknek jelentkezett majd a bátyáim, Gyuri és Feri is.
Egészen későn, a gimnázium végén döntöttem el, hogy szemináriumba megyek. Amikor végül igent mondtam, már nem volt kérdés bennem. Ez az egyetlen döntés az életemben, amit soha nem bántam meg. Soha életemben, mind a mai napig, nem volt kétség, hogy nekem ezt kell csinálni. Nekem ez az utam. Hogy a testvéreim papok lettek, az önmagában nekem nem tett hozzá semmit a döntésemhez. Persze szerintem akkor papnövendékként másra mondtunk igent, mint a maiak. Senki nem gondolta akkor, hogy lesznek egyházi óvodák iskolák például, leredukálódott akkor az élet a templomra és a parókiára. Mégis tökéletes elhatározással és magabiztossággal vállaltam, de a lehetőségek terén azóta sok minden változott, aminek én nagyon örülök, nagyon örülök.
- Mire készüljön most az, aki papnövendék?
Sokkal összetettebb feladatokra, mint a mi időnkben. Nem elég lelkipásztornak lenni, ma már mindenhez érteni kell: közösségszervezés, gazdasági ügyek, média. Könnyű szétforgácsolódni, de a lényeg nem változott: az Isten szeretete.
- Miért tartod meghatározónak a pannonhalmi éveket?
Életem nagy ajándéka volt az ottani négy év. Az intellektuális hozzáállásomnak a világképem kialakulásának, a szépérzéknek, meg nagyon sok mindennek a gyökerei Pannonhalmához kötnek. Nagyon sok fantasztikus személyiség vett körül bennünket akkor.
Különleges ajándék volt az is, hogy 17 éves koromban egy évet kint tölthettem Angliában. Akkor az egy Nobel-díjjal ért föl. Somersetben, Downside-ban volt egy bencés iskola. Egy gazdag angol egy évnyi tandíjat, szállást és étkezést ajánlott fel egy magyar fiúnak 1944-ben. Ez a magyar fiú, Vízkelety Imre volt, aki megfogadta, hogyha lesz pénze, akkor ő is segít valakin, vagy valakiken. Nagyon nagy bizalmat kaptam a bencésektől és lehet, hogy ez a görögkatolikus egyháznak is szólt, mert azelőtt ilyenre nem volt példa. Nyilván kellett valamifajta teljesítmény is a részemről, de a gondviselő Isten a kegyelme is. Sokat köszönök Korzenszky Richárdnak, aki igazgató volt akkor Pannonhalmán és Bánhegyi Miksa atyának, akik szerintem fantasztikusan segítették az életemet azzal a döntéssel.
Angliában éltem át a rendszerváltást is. ’89-ben június 16-án a Times címoldalán Nagy Imre szerepelt. Nem is értettem, hogy lehet. Nem volt internet, körülményes és roppant drága volt hazatelefonálni is. Megtanultam angolul, és olyan magabiztosságot szereztem benne, ami azóta is kísér.
- Kazincbarcikán szolgálsz húsz éve. Nagyon sok minden változott itt is.
A parókia harminc éves. Idekerülésemkor úgy készültem, hogy a hat iskolában ellátom a hittanórákat, elvégzem a szertartásokat és látogatom a híveket. Ezzel szemben pedig, ma már nagyjából hatvan munkatársam van; az óvodában és az iskolában több mint ötvenen, a házi segítségnyújtásban kilenc főállású dolgozik és három közfoglalkoztatott is. 2011-től gyorsultak föl az események. Először a görögkatolikus óvoda megnyitásra nyílt lehetőség, aztán a házi segítségnyújtási szolgálat létesítésre. Most szeptembertől pedig az egyik általános iskola került egyházunk fenntartásába.
– A hívek száma is növekszik a templomban?
Az sajnos nem, de már annak örülök, hogyha nem fogy. Kazincbarcikán is ugyanaz a helyzet, mint az ország a legnagyobb részében, hogy a templomba járó idősek kihalnak. Minden év elején, januárban-februárban minden családot meglátogatok. Az utóbbi években 350-360 családot. Annak ellenére, hogy nem jönnek rendszeresen a templomba, szívesen fogadnak, sőt elvárnak. De a templomba járás az nem teljesen úgy működik, ahogy régen működött. Újfajta utat kell keresni a fiatalok számára.
Sokat jelent az is, hogy van városi tévé, ahol nagyon gyakran szerepelek és azt sokan figyelemmel kísérik. Megváltozott a világ,
de alapjában véve mégis egyfajta kisebb közösségre igénye van az embereknek. Sokat várok most attól, hogy iskolánk lett, és hogy oda összpontosulni fognak a görögkatolikusok. Nagyon sokat keresztelek például, az idén eddig idén 41 gyermeket, szinte mindig kétszer annyit keresztelek, mint temetek. Ennek a matematikának csak kell működni a végén.
- Mesélj egy kicsit a családodról.
A Jóistenen kívül én a leghálásabb a feleségemnek vagyok. Minden nős pap életében legfontosabb az, hogy ki a partnere, a felesége, mert az határozza meg azt, hogyan fog tudni dolgozni, hogyan találja meg a biztonságát vagy a nyugalmát. A Gondviselés nagyon a mellettem állt ebben, a feleségemmel, úgy érzem, hogy nagyon-nagyon szép és tökéletes összhangban próbálunk egyfelé, egy irányba menni. Éva énektanár és tanító. Egymásra találtunk mindenféle szempontból. Meghatározó az is, hogy ugyanaz az érdeklődési körünk; szabadidőnkben barátokkal vagyunk, szeretünk közösségben lenni.
Három gyermekünk már kinőtt a gyerekkorból, a saját útjukat járják. Stefi már dolgozik, közgazdász, Ági fogorvosnak tanul, Gábor pedig harmadéves közgazdász.
A papszentelés évfordulója számomra egy hálaadás. Egy nagy hála a szüleinknek, hogy felneveltek, és példamutatóan tudtak bennünket útra engedni. Szép keresztény családban nőttem föl, szerető légkörben, fantasztikus élményekkel gazdagodva.
Nagyon hálás vagyok a tanároknak az általános iskolától kezdve, ahol zongorázni, hegedülni tanultam és a zene szeretetét kaptam. Hálás vagyok a pannonhalmi atyáknak, azoknak a lehetőségeknek, amit biztosítottak. Hálás vagyok a püspököknek, akik végeredményben a Jóistent képviselték, de hát mégis ők disponáltak bennünket. Nagyon elégedett vagyok a sorsommal. .„Rossz voltam, s te azt mondtad: jó vagyok, csúf, de Te gyönyörűnek találtál…” Ez a néhány sor Pilinszkytől mintha az én életemről szólna.
- Választottál új papi jelmondatot?
Nem, mert amit a papszenteléskor választottam, abban benne van az ember életének igazi értéke: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 20,17). Isten szeretete; csak ez az érték. Mindenkit arra buzdítanék, hogy ismerje ezt föl. A katekizmus első kérdése, hogy miért él az ember a világon. A hivatalos választ ismerjük. Azért élünk a világban, hogy Istent megismerjük, megszeressük és eljussunk az örök életre. Sokáig ezt „száraznak” éreztem. Ma már tudom, hogy ebben minden benne van. Csak az Isten számít, hogy szeresd, és imádkozz, a többi majd kialakul!
Szerző: Varga-Juhász Bernadett, fotók: családi archívum és Miskolci Egyházmegye