Béla atya Kárpátalján született. Jelenleg Hejőkeresztúrban parókusként szolgál, a Semmelweis Tagkórházban kórházlelkészi feladatokat lát el, és hitoktat is, nem csak óvodában, hanem középiskolában is.
Jubileumi hálaadó liturgiáját a hejőkeresztúri templomban tartja július 27-én, pontosan szentelésének évfordulóján.
A papszentelés szertartásának melyik mozzanata az, ami leginkább megmaradt az emlékezetedben?
Szemedi János püspök szentelt föl Ungváron, a szeminárium kápolnájában. Az akkor egy szombati napra esett. Csak egy szűk családi kör volt jelen, mert ez is kérése volt a püspöknek. Valószínűleg még benne volt a kommunista rendszer iránti félelem is. A szertartásnak volt egy mozzanata, amikor a szentelendőnek le kell hasalnia a földre. Ez az egyik emlékezetes mozzanat. A másik pedig, amikor a liturgikus eszközöket nyújtották át és közben énekelték az Axiosz-t.
Mikor érezted úgy, hogy hívást kaptál a papi szolgálatra?
Hát az érdekes, mert nálunk a faluban (Batár, Kárpátalja) annak idején nem zárták be a templomot, hanem elfogadták, hogy egy ortodox pap szolgál. Megőrizték a hitet és mindenki járt templomba, bár tiltva volt. Aztán a rendszerváltás után, amikor ismét engedélyezett volt a görögkatolikus vallás, Orosz István Imre atya érkezett szolgálattevőnek. Ő indított el ott sok mindent; visszakerült a templom is a görög katolikus egyház tulajdonába. Akkor még gyerek voltam, nem nagyon foglalkoztam én egyházi ügyekkel, elmentem templomba és hazamentem. Egy alkalommal István atya elment mellettem autóval. A szomszéd faluba, Nevetlenfaluba jártam iskolába, onnan jöttem haza és belehajtott mellettem egy víztócsába, vizes, sáros lettem. A lányoktól kérdeztem, hogy mikor van hittan óra, mert még hittanórára sem jártam, bár úgy tizennégy éves lehettem. Mondták, hogy kedden van; na, mondom, akkor megyek, és beolvasok ennek a papnak, hogy mit képzel magáról; nem veszi figyelembe a gyalogosokat. Elmentem, el is mondtam neki. Erre aztán István atya azt mondta; „ha már itt vagy, maradj itt”. Ottmaradtam. Elkezdtem megint rendesen járni a templomba, ministráltunk is. Egyszer egy alkalommal megkérdezte, hogy nem akarok e pap lenni. Nekem eszem ágában sem volt ilyen, mert tanárnak készültem, egyetemre. Szerettem a fizikát, kémiát, ilyeneket. Azt hitte az atya, hogy idősebb vagyok, de még két év kellett az érettségiig. Közben segítettem neki sok mindenben; elkezdtünk ifjúsági táborokat szervezni, többnaposokat is, kivettük a részünket a Megmaradni Ifjúsági Találkozóból is, amit még ma is szerveznek. Mindig ott voltam, csináltam, amit kellett. Végül is a kérdés szeget ütött a fejembe, mondjuk így egyszerűen.
Amikor leérettségiztem, akkor aztán kértem, vigyen el István atya a püspökhöz Ungvárra. Ortutay Elemér bácsi is rábólintott arra, hogy mehetek. Közben kértem Szemedi János püspök atyát, hogy szeretnék magyarul tanulni. Írt egy levelet Nyíregyházára Keresztes Szilárd püspök atyának, ezután hívtak be felvételizni. Augusztusban jött a levél, hogy szeptember 4-én szeretettel várnak a szemináriumba. Ez ’93-ban volt. Akkor vezették be az előkészületi, a propedeutikus évet. Trescsula atyával mi voltunk az elsők. Hét közben Hajdúdorogon voltunk segédnevelőként a fiú kollégiumban, és bejártunk a gimnáziumba magyar és történelem órákra, hogy pótoljuk, amit kellett. A hétvégéket pedig bent, a nyíregyházi szemináriumiban töltöttük. Akkor olvastam el az összes kötelező olvasmányt, ami a magyar tanrendben benne volt. 114 könyvet olvastam el abban az évben, amihez olvasónapló is készült.
Miért lett mégis úgy, hogy Ungváron szenteltek pappá?
Az volt a feltétel, hogy hazamegyek. A felvételikor aláírtunk egy nyilatkozatot, hogy hazamegyünk a szeminárium befejeztével, és senki nem fog itt szentelődni, meg itt letelepedni.
Haza is mentél, sőt Palágykomorócra kerültél. A falu és a templom sokat szerepelt most a magyarországi hírekben.
Igen, a múlt vasárnap beszéltem is róla egy kicsit a templomban. Mondanak és írnak sok mindent, de én éltem ott, az volt az első szolgálati helyem. Aki nem él vagy élt Kárpátalján, az csak „tükör által homályosan ismeri” a valós helyzetet, ezért óvatosságra kértem a híveket ezzel kapcsolatban.
Jártál kint az eset óta?
A Covid járvány óta én nem voltam kint. Nem is mehetek ki, mert nem engednek vissza. Nem számít, hogy pap vagyok. Magyarországon szolgálok, nincsen ukrán papírom egyáltalán, de nekik ott a rendszer jelzi, hogy valamikor ukrán állampolgár voltam. Mondták, meg se próbáljam.
A családból maradtak külhonban?
Anyukám kint él, nem akar jönni ide hozzánk, bár a bátyám is Magyarországon él, a családjával. A nagyobb rokonságból maradtak otthon, de inkább a nők.
Tíz éve már, hogy Tímáron szolgáltál, majd következett a Miskolci Egyházmegye, és Garadna. Ott szintén nem csak a parókiai szolgálat volt, hanem védelembe vett gyermekek lelkivezetőjeként is dolgoztál.
Először meg is ijedtem, hogy mi lesz, de rájöttem, hogy nem kell tőlük félni. Hamar megszerettem őket, és szerintem ők is szerettek engem. Csak annyi, hogy meg kell őket hallgatni. Az kellett nekik leginkább, hogy emberszámba vegye őket valaki, és akiben meg is bíznak. Gyakorlatilag szeretethiányban szenvednek azok a gyerekek. Hasonlókat tapasztalok Hejőbábán a pszichiátria betegek között és a kórházban is; a törődést, a beszélgetést igénylik. Meg kell őket hallgatni. és ha kibeszélte magát, neki az már az jobb.
A feleséged, Ivett tisztelendő asszony pszichológus. Tudtok egymásnak segíteni a lélekkel való foglalkozásban? Vagy inkább nem is beszéltek ilyesmikről otthon?
Aprólékosabb dologról nem beszélünk; a munka az munka. Sőt, neki is a pszichológia olyan, hogy nem is lehet elmondani dolgokat. De amikor holtpontok vagy nehezebb helyzetek vannak, akkor kell egy kis „löket” kívülről is.
A családotokban nemrég egy másik ünnep is volt …
Igen, Ádám fiúnk egyházi eljegyzését tartottuk. Ő már önálló, programtervező informatikus. Panna lányuk gyógypedagógus képzésre jár, de töri a fejét az anyja példáját követni, és másoddiplomaként pszichológiát tanulni. A legkisebb, Atanáz pedig a Jezsuba jár (Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium), most a nyelvek érdeklik a leginkább.
Választottál új papi jelmondatot?
Nem, a huszonöt évvel ezelőtti maradt, a 17. zsoltár az első verse, „Szeretlek téged, Uram, én erősségem.” Szerintem, az egy életre kell, hogy szóljon. Amikor választottam, nem tudtam, hogy Romzsa Tódor püspöknek is az volt a jelmondata, sőt Orosz Atanáz püspöknek is ez. Ez csak úgy jött.
Tanáraid, vagy Elemér atya munkássága mennyire meghatározó a számodra?
Elemér atyával sokat nem találkoztam, csak a tudása és az az egyszerűsége maradt meg, ami János püspökben is megvolt; nem a külsőségek voltak a fontosak. Úgy érzem, a krisztusi mentalitást egy kicsit vissza kellene hozni. Sok mindent csinálunk, mondunk, teszünk, de vajon Jézusnak mi lenne abban a helyzetben a megoldása, mit csinálna, mit mondana, hogy tenne?
A múlt héten volt a kárpátaljai magyar közösségek gyalogos zarándoklata Máriapócsra. Mi lehet a titok Kárpátalján, hogy a megpróbáltatások ellenére megmarad a buzgóságuk?
Talán az lehet a titok, hogy mindenért meg kell harcolniuk és egy biztos pontjuk van; a hitük, a templom, az Isten. Abba tudnak kapaszkodni és ezért nem adják fel. Amikor Kárpátalján szolgátam, mindig jöttek és kértek, hogy végezzünk liturgiát, mert vizsgára ment a gyerek, kórházba került valaki, óvodába ment, iskolába ment, hazajött, katonának ment. Az életnek minden dolgához hozzákötötték a hitet. Magyarországon ez megszűnt valahol, sőt a szentségekkel se nagyon élnek az emberek. Templomba még eljönnek, de a gyerek nincs megkeresztelve, mert majd eldönti. De hát nem tud dönteni, mert nem ismeri azt, amiről dönteni kellene esetleg. És így szépen kikopik a hit és a vallásgyakorlás. Kárpátalján még ez nincs. Nagy szégyen, ha nem keresztelik meg a gyereket. Sőt, ha elhagyták a szülőföldet, és távol élnek, akkor is veszik és használják a szentségeket.
Ha választhatnál egy országot bárhol a világban, hol élnél szívesen?
Bár nem sok országban jártam, de talán Görögország lenne az. Mondtam már ilyet itthon is viccesen, hogyha nyugdíjba megyek, veszünk egy pici házacskát valahol a tengerparton. Azért, mert azt látom, hogy az emberek nem hajtják a pénzt, hanem szépen nyugodtan élnek. Van mit enni, van hol lakni, nem csicsázzák a házakat, csak egyszerűen használják. Elnéztem több öreget is, hogy kettecskén kicsónakáznak a tengerre, este kidobják a hálót, reggel, hajnalban mennek érte. Ketten elvannak, kertészkednek is egy kicsit, elmennek templomba. A nyugodtság az, amiért ezt választanám, ha lehetne.
Kérjük Isten áldását Béla atya további szolgálatára!
Szerző: Varga-Juhász Bernadett