December 15-én a kórus énekelt a miskolci székesegyházban
A Szent Atanáz kórus - folytatva az országjárást - december 15-én, Miskolcon, a Búza téri székesegyházban énekelt. A kórus tagjai az ország különböző egyházközségeiből érkeztek most is, kiegészülve a belvárosi parókai énekkarának tagjaival. Így ezen a liturgián mintegy harminc főből álló kórus végezte a kántori szolgálatot, Bubnó Tamás Liszt- és Érdemes Művész díjas karnagy vezényletével.
A liturgiát Szemerszki Mihály atya, belvárosi parókus vezette, homíliát Orosz Atanáz püspök mondott. A liturgián elhangzott homíliát az alábbiakban olvashatják.
Meghívás Isten Országába - Ősatyák vasárnapja (Kol 3,4-11; Lk 14,16-24)
„Sokan vannak a meghívottak” – hallottuk az imént. Valóban. Hiszen „egy ember nagy vendégséget rendezett, és sokakat meghívott.” Jól hangzik ez abban az időszakban, amikor egymást érik a céges vacsorák, a munkatársi vagy egyesületi ebédek, nyugdíjas összejövetelek, nagycsaládi étkezések. Ráadásul a hírnök szerint „már minden készen van”. A szövegkörnyezet szerint a meghívás egy isteni lakomára, olyan bankettre szól, ami nem hétköznapi esemény, hanem az üdvözültek nagy ünnepe. Mert a szakaszunkat bevezető evangéliumi mondat így hangzott: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” Jézus pedig azzal vezette be az imént felolvasott példázatot: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem gazdag szomszédaidat… Ha vendégséget rendezel, hívj meg szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat! És boldog leszel, mert nem tudják viszonozni neked. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
A mai evangéliumunk szerint tehát karácsony táján mi mindannyian fenséges lakomára vagyunk hivatalosak. Olyanra, amiről a Jelenések könyve azt állítja, hogy „eljött a Bárány menyegzőjének napja.” A Krisztus születésekor fölkínált lakoma azzal kezdődik, hogy ő testben eljött hozzánk. Mindenesetre ez minden meghívottat sürgős döntés elé állít: erről a meghívásról már nem lehet nem tudomást venni. A lakoma készen van: mindegyikünknek döntenie kell, hogy elmegy-e tüstént, avagy saját teendői, ügyei, elfoglaltságai fontosabbak-e számára.
A meghívottak éppen ezért utasították vissza az Isten Országába szóló meghívást. Fontosabbnak tűnt mindennapi elfoglaltságuk, mint az Úr vacsorája. S ma is sokaknak úgy tűnik, hogy nincs szükségük Istenre ahhoz, hogy hétköznapjainkban elboldoguljanak. Ki-ki önfejűen a maga útját járja. „Még gyorsan szaloncukrot vagy ajándékot kell vennem. Nem érek rá, mert edzésre kell vinnem a gyereket, nem érek rá, mert telefonhívásom van.” Vagy éppen: szívesebben telefonálgatok, mint hogy hideg templomban fagyoskodjam…
Pedig a legfőbb házigazda, Isten vendéglátása most nem étvágy vagy kedv kérdése. Be kell vallanunk: mindannyiunknak szüksége volna a Megváltóra. Személy szerint – és így együtt, közösségileg is. Tömeggyilkosok, háborúzó elnökök és háborús gondolkodású urak világában élünk, ahol sok ember csak golyófogónak lesz besorozva, járulékos veszteség nem számít. Talán milliónyi ember élete ment már rá az orosz-ukrán háborúra, a közel-keleti keresztények egzisztenciája pedig a nagyhatalmak és terroristák kénye-kedve szerinti játékra, s úgy látszik, ez még mindig nem elég. Sürgősen szükségünk volna Istenre, mindennél jobban rászorulunk a béke fejedelmére. Ő „a békesség Istene és az irgalmasság Atyja” – ahogy karácsonyi ódánkban már most énekeljük, aki „leküldte nekünk a nagy szövetség békeosztó Angyalát”, Krisztus Urunkat. Nagy mulasztás, hiba volna lemaradni az Ő nagy asztalától. Ha mi kimaradunk, Istennek módja van szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat meghívni helyettünk…
Görögkatolikus egyházunkban Jézus földi őseit, az elsőként meghívottakat ünnepeljük ma, akiket a Zsidókhoz írt levél a hit példaképeiként emleget. Ábrahám a minta, aki nem nyugodott bele a pogány világba és nem simult bele a vallástalan társadalomba, hanem kivándorolt. A székesegyházunk előterének falán is megfestett Izsákkal és Jákobbal együtt vándorként és jövevényként várta hitének beteljesülését. Végeláthatatlan itt a sora a „hit bajnokainak." Nagy hívőket állít ma példaképként is elénk egyházunk, jelezve, hogy karácsony lényege csak nagy hittel látható meg. Hit nélkül vásárlási láz, felszínes, múló dínom-dánom marad csupán. A bibliai ősatyák az egész nép hiteles képviselőiként kapták meg a meghívást és készítették elő az eljövendő igazi Messiás Király útját. Amikor majd jövő vasárnap Máté evangéliumának elejéről föl is olvassuk Jézus nemzetségtábláját, ott Isten nagy tetteinek a felsorolásáról lesz szó, amelyek az ószövetségi igazak alakjában csillantották föl elsőként Krisztus fényét. Mert Reá tekintünk most különösen. A megváltó Krisztust kerestük mi „nemzedékről nemzedékre”, várva azt, hogy a csalók és hatalmaskodók után végre Istené legyen az utolsó szó. Ez pedig azt jelenti, hogy gondoskodó Istenünk szeret minket örökkön örökké.
Az evangélium nemzetségtáblája kapcsán ma eszünkbe juthatnak saját őseink, gyökereink, saját előtörténetünk is. A bibliai nemzetségek története mutatja, hogy Isten az emberi nem alapsejtjévé a családot tette. A sok ősatyáról annyit tudunk, hogy Isten tudott róluk, s hogy minden családban folytatódott az előző nemzedékek élete, gondolkodása, öröksége. Mi is együtt kántáltunk annak idején karácsonykor, ez is erősítette az előző nemzedékektől örökölt lelki örökséget és egymás közti szálakat.
A családfa mindegyikünk esetében azt jelenti, hogy odatartozom a családhoz, meg akarom őrizni, amit jól csináltak, és tovább akarom azt adni. Jól esik itt nekünk is visszaemlékezni ebben a centenáriumi évben a Miskolci Exarchátus elmúlt évszázadára, elmúlt szép karácsonyokra, betlehemezésekre és családi kántálásokra. A nemzetségek sorozata mögött ott van Isten, aki örök szeretettel szeretett minket, aki öröktől fogva tervezte el ezt a földet és a békesség felé irányítja mindnyájunk életét.
Karácsony előtt egy héttel az Úristen itt is mindegyikünket személy szerint meghív az Ő lakomájára. S valóban „boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten Országában." Ezt a boldogságot élték át a halászok, akik a Mestertől felajánlott asztalközösséget élvezték. Az Emberfia Atyja aztán behívott mindenkit, akár koldusokat és bénákat is, hogy megteljék a menyegzős háza. S megéreztette azt, amit Szent János a Jelenések könyvében írt le: „Boldogok azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére!". S az Ő asztalközössége azért is boldogító, mert Ő már most elfogad bennünket olyanoknak, amilyenek majd egyszer lehetnénk.
Karácsonyi ünnepünkön az élő Krisztus hordozói leszünk, ha gyónásunk során ünneplőbe öltöztetjük lelkünket és méltó módon megáldozunk, szentségekhez járulunk. S az Ő jelenléte átjárja majd családunkat: kis és nagyobb családunkat is.
Áldott vagy te, Atyáinknak Istene! „Atyáinknak Istene, ki mindenkor kegyesen bánsz velünk, ne vond meg tőlünk irgalmadat!” - imádkozzuk liturgiánk szavaival. Helyezz át minket szeretett Fiad, az élet és örök boldogság Országába, és vendégelj meg bennünket! AMEN.