A gyászoló család és a Miskolci Egyházmegye Isten akaratában megnyugodva tudatja, hogy özv. Szabados Jánosné Keresztes Zsófia tisztelendő asszony földi életének 90. évében, 2024. szeptember 26-án, Szent János evangélista ünnepén elköltözött a Mindenható hazájába.
Zsófia tisztelendő asszony férje, Szabados János atya (1929 -2006) a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola Athanasiana c. folyóiratának 12. számában, 2001-ben írt önéletrajzában így írt feleségéről:
„Csodálatos volt az is számomra, hogy szinte az utolsó pillanatban megtaláltam papi életem társát, aki azóta is jóban, rosszban mellettem áll, és segít."
"Feleségemnek a házasságunk idején még csak gimnáziumi érettségije volt, amit a Patrona Hungariae budapesti gimnáziumban szerzett. Később végzett egy 3 éves népművészeti tanfolyamot, végig jeles eredménnyel, így megyei előadói minősítést kapott. Amikor Pesten beindult a teológiai levelező képzés, az első évfolyammal indult, és ezt is sikeresen befejezte. Ennek én is nagyon sok hasznát vettem, mert akkor már a szememmel komoly problémák voltak. Egy-egy konzultációról hazaérkezve, nagyon sokat beszélgettünk az előadásokról. Ő könnyebben tájékozódott az egyre nagyobb számban megjelenő teológiai könyvek között, így nem nekem kellett a szememet erőltetni, hanem célirányosan s kezembe tudta adni, amit kerestem. (…) Később Erzsébet nővértől megtanulta a miseruha-varrást, és amíg egészsége engedte, hivatalosan is „Egyházi ruha készítő” kisiparos volt. Munkája minőségére a Kézműves Kamarától – 10 évi tevékenység után megkapta az „Ezüstkoszorús mester” címet.”
János atya nyugdíjba vonulása után, 1992-től Sátoraljaújhelyben éltek:
„Azért itt se lettünk egészen „civilek”. 64 lakásos házban élünk, és mindenki tudja rólunk, hogy kik vagyunk. Sokan fordulnak hozzánk„ lépcsőházi beszélgetésekben” lelki problémákkal. Most a kapcsolattartást már csak a feleségem képes ellátni, mert és nem hallok, és alig látok. Van olyan család, ahol lépcsőházi beszélgetései eredményeként már a két unokát megkereszteltették, a szülők összeházasodtak, és a nagymama is volt már gyónni-áldozni 40 év után. Nem rábeszélés, hanem vigasztalás által éri el ezeket az eredményeket. Itt megint nagy hasznát veszi a teológiai felkészültségének. (…). Most is úgy érezzük, hogy a tenyerén hordoz minket a Gondviselés.”