Nagycsütörtökön Jézus asztalközösségére és szenvedéseire emlékezünk, fölelevenítjük az utolsó vacsora eseményeit, és az Eucharisztia alapítását.
A miskolci székesegyházban nagycsütörtökön Orosz Atanáz püspök vezette a nagy alkonyati istentiszteletet Nagy Szent Bazil Liturgiájával. A szertartáson szentelte meg az oltárokon használt ereklyekendőket (antimenzionokat) is. Ezen a napon a Sajópálfalai Esperesi Kerület papságával együtt végezte az oltárszolgálatot.
„A mai evangélium impulzusokat ad arra, hogyan is folytassuk életünket” – mondta a Szent Liturgián Atanáz püspök, majd Márk evangélista szavait idézte: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” (Mk 14,38) – szólt tanítványaihoz az Üdvözítő kinn, az Olajfák hegyén.
„Nagycsütörtökön nemcsak a szeretet evilági kihűlésével, nemcsak - mint ma – télies, zord idővel szembesülünk, hanem Jézus Krisztus szeretetének melegségével, Isten szeretetének legnagyobb jeleivel találkozunk.” – hangzott el a homíliában, majd így folytatta a főpásztor:
„Jézus megmossa tanítványainak a lábát. Ezt a szolgai munkát maga vállalja és végzi el, és utána csak ennyit mond: Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek (Jn 13,15)
Az Úr szeretetet hozott közénk, és ez a szeretete leginkább az asztalközösségben nyilvánul meg. Jézus legfőbb vágya volt, hogy tanítványait barátainak nevezve egy asztalközösségbe foglalhassa össze: „Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek” (Lk 22,14)
A fenti szentírási idézethez fűzte hozzá az alábbi gondolatokat a püspök:
„Ezt az asztalközösséget ünnepeljük ma is világszerte, minden székesegyházban, ahol a bérmaolajat (krizmát, műrót) szentelik meg, valamint az ereklyével ellátott antimenzionokat. Ezzel közösséget teremtenek egyházmegyék, metropóliák összes parókiája között. Ezek a szentelések egyházmegyéink minden hívő közösségének szólnak.
Jézus Krisztus nemcsak megmosta tanítványai lábát, hanem szeretetének legnagyobb jeleként életét adta érettünk. Ennek elővételezéseként ott, a vacsorán nagycsütörtökön a kenyeret saját testeként, a bort saját véreként adta át övéinek. Ez ismétlődik meg mai Szent Liturgiánkon is.
Amikor paptesvéreinkkel megismételjük Jézusnak az Eucharisztiát alapító szavait, akkor ebben példát is kell, hogy lássunk: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely érettetek megtöretik.
Igen, az Úr azokat, akiket papoknak hívott, erre a közös áldozathozatalra is meghívott. Ha életüket külső vagy belső körülmények megtörik is, Vele együtt töressen meg életünk, és az Ő áldozatába kapcsolódjon be mindnyájunk áldozathozatala.”
„Ma a békétlen világban másképp gondolkodnak az áldozathozatalról – folytatta Atanáz püspök az előző gondolatmenetet, – Ki-ki, egyre több fegyvert halmoz fel, vagy éppen szállít a hadban állóknak. Azonban jó megjegyeznünk azt, amit a mai evangéliumban halottunk, amikor a főapostol kardjával hadakozni kezdett: „Tedd vissza helyére kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el. Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? (Mt 26,52-53)
Az Úr Jézus nem vette igénybe ezt az „import” haderőt, hanem fegyvertelenül, lemeztelenítve meghalt érettünk, és így biztosította a világ üdvösségét. Őt ünnepeljük ezen a Szent Liturgián, és az Ő áldozathozatalának gyümölcsét vesszük magunkhoz. Egyúttal magunkat is elkötelezzük, hogy a szeretet gyarapítása és a hit elmélyítése útján virrasztunk és imádkozunk, hogy kísértésbe ne essünk."
A szertartás a lábmosás szertartásával fejeződött be. Idén a tizenkét férfit a sajópálfalai kerületben élő férfiak, valamint a papnövendékek közül választották ki. A szertartás pontosan követi az erről szóló evangéliumi szakaszt: Atanáz püspök levetette felső ruháját, derekára kendőt kötött és kezébe kancsót véve sorra letérdelt az emberek elé, megmosta és megcsókolta lábukat. Aki a férfiak arcát szemlélte, sokak számára megrendítő gesztusban volt része.
Ezt követően az elővételezett nagypénteki utrenyével, benne pedig a 12 kínszenvedési evangélium olvasásával követhetjük és élhetjük meg a szent eseményeket.