Timkó Imre püspök a böjtről

Szeretett híveim, drága testvéreim!

Az eucharisztia görög szó magában foglalja mindazt, ami nálunk a Szent Liturgia keretén belül történik, nevezetesen a bevezető bűnbánatot, a magam önzésétől és bűneitől való kiüresítést, magában foglalja az Isten imádó dicséretét, a kapott javakért való hálaadást, és az alázatos, gyermeki kérést.

Az Eucharisztiára egybegyűlni és együtt ünnepelni azt jelenti, mint imádó dicsőítéssel, bűnbánó közösségben Krisztussal táplálkozva, egymásban Istent fölismerve együtt örvendezni. Minden vasárnap és minden ünnepnap ezt tesszük, hiszen a templomban, az Isten házában ez történik: a személyben, családi közösségeinkben, a részegyházakban, Krisztus egész testében.

Ha különös okunk van bűnbánatra, örömre, hálára, vagy kérésre, akkor még jobban fölöltöztetjük a szívünket az Úr megjelenésére várva. Még szélesebbre tárjuk a szívünket és karunkat, hogy magunkhoz ölelve minden testvérünket, együtt ünnepeljük, együtt imádjuk az Urat.

Drága, jó testvérek! Arra kérlek benneteket ezen a vasárnapon, hogy összetartozásunkat erősítsük meg hálaadásunkkal, Isten elé borulásunkkal, és a Szent Liturgiában közénk szálló Istenben való részesülés által!

A mai eucharisztikus ünnep különleges tartalmát a koritusiakhoz írt levélben (1Kor8,8-9,2) Szent Pál adja meg, aki, mint egy jó pedagógus, fölkészít bennünket a böjti időre. Február 2-án véget ért a karácsonyi ünnepkör. Most a farsang, az öröm, a megpihenés, a tavaszvárás ujjongó időszaka van.

Az anyaszentegyház – különösen bizánci szertartású egyházunk – ezekben a nagyböjt előtti vasárnapokban az apostoli és evangéliumi szakaszban fölkészít arra, hogy találkozhassunk, és méltó módon csatlakozhassunk a mi szenvedő Krisztusunkhoz, akinek az útja innen a Golgota felé vezet, a Golgotán lévő kereszt pedig a feltámadás dicsősége lesz számunkra.

Mit is mond az apostol? Akkor a korinthusiaknak írta, de ma, 1980-ban is élően, modernül, alkalmasan és alkalmazandóan nekünk, mai embereknek is szól. Ma bálványoltárok nem léteznek, az ott feláldozandó adományok húsa nem csábítja a hívő embert. Mégis, ha önvizsgálatot tartunk, bizony belátjuk, hogy nekünk is és minden kornak megvannak a maga bálványai. Ezek az ember által formált bálványok bizony megkívánják a maguk – tisztességből, egészségből, emberségből, becsületből megformált áldozatát. Az apostol intelme visszhangzik évszázadokon át és ugyanúgy érvényes ránk: mindenki jogosan birtokolja ezt a földet. Mindenkinek joga van jobban élni, többet pihenni, munkája után szórakozni, és élvezni az élet javait, többet tudni, jobban tanulni, messzebb elérni, kiteljesedni. A nehézség ott kezdődik, hogy ezekből a vágyakból, igényekből könnyen bálványokat emelhetünk magunknak. Egyértelműen és félreérthetetlenül mondja az apostol: az étellel nem leszek több, és a böjttel nem leszek kevesebb (1Kor 8,8).

Drága testvéreim, a böjtnek nem az az értelme, hogy megtagadom magamtól a húst, hogy megvonok valamit magamtól, hanem, hogy mindez figyelmeztető jel számomra, hogy ha megtelítem magam földi javakkal, akkor sem Isten kegyelmének, sem Istennek nem marad hely a szívemben. Amivel telve van a szívem, arra fordulok: vagy Isten, vagy a világ által épített bálvány felé. A bálványimádás határt állít, ajtót zár a bennem hajlékot készítő Úr előtt.

Az apostoli szakasz még egy dologra felhívja a figyelmet, ami elválaszthatatlan a böjttől, ez pedig a reflexió, az önvizsgálat. Ahogy nemrég, a tékozló fiú vasárnapján láttuk, a fiú is belátta és beismerte hibáját. Visszatért atyjához és megvallotta bűnét. Ennek a megtérésnek az első következménye, hogy fölismerem a tennivalóimat. Látjátok, az egyház milyen nagyszerűen és egyértelműen tanít bennünket? A korintusi levélhez az utolsó ítéletről szóló evangéliumot csatolja. (Mt 25, 31-46) Ha valamihez nem kell kommentár, akkor ez az. Pontosan megmondja, hogy az egyik a legkisebbek közül, akit talán észre sem veszel: benne találod meg, és ha őt szolgálod, üdvözülsz. Mint egy görög drámában, kétszer, kétféleképpen ismétli meg. Először a jobbján álló jóknak, majd a balján álló rosszaknak is, akik nem fedezték föl a fölcsillanó fényt embertásaik szemében. Megismétli: amikor elmentél a beteg, az árva, a mezítelen, a fogoly, az elhagyott, a nehézségekkel küszködő mellett, akkor mellettem mentél el. A korintusi levélben a mai ember számára is alátámasztja ezt Pál apostol: lehet, hogy az étel magunkhoz vétele, vagy megtagadása önmagában nem jelentős, de aki az embertársaiban megsértette a jóhiszeműséget, a megtigazulásra való hajlamot, a bűnbánatra való készséget, az Krisztus ellen vétkezett.

Úgy is fogalmazhatnánák, hogy a böjt nem csak a hústól, mulatozástól való tartózkodás, hiszen ezek előfeltétei annak, hogy a lelket ne töltsék meg idegen vágyakkal és kívánságokkal, hanem szabaddá tegyék az Istenre forduló gondolatok számára. De hiába takarítjuk ki a szobánkat, tesszük rendbe lakásunkat a vendégre várva, mert ha a vendég nem jön el, akkor hiába való volt az erőfeszítés, a munka.

De mikor jön el a vendég, a szenvedő, a dicsőséges, a minket tanító, az értünk bánkódó, a mi üdvösségünkért áldozatot hozó Krisztus? Akkor, drága testvérek, ha a legkisebbet, a legkevésbé szeretetre méltót a testvéreink közül, benne Krisztust látva befogadtuk, és magatartásunkkal, szavainkkal, szeretetünk elmulasztásával nem botránkoztattuk meg, sőt: ha kétsége van, megerősítettük, szeretetünkkel megajándékozzuk. Ha azt látja, hogy mi, katolikusok, egymás között is így viselkedünk, hitelesnek fogja érzi hitünk és tetteink egybecsengését.

A böjt számadás is. Végig gondoljuk, hogy válaszoltunk Isten szeretetére. Szemünket és szívünket megtisztítjuk, hogy élesebben és tisztábban lássuk, mi az, ami szívünket leköti. Földi javak, múlandó elismerések, vagyon? Természetes, hogy magunknak, családunknak, szeretteinknek a legjobbat akarjuk, de a legjobb is bálvánnyá válhat, ha közénk és Krisztus közé áll. Ha egy testvérünk is azt látja, hogy belemerülök a világi javakba és hagyom magam elkapatni általuk, miközben vallom és hirdetem Krisztust, Krisztus válik kevésbé hihetővé. Jaj nekünk, ha szavainkkal valljuk Krisztust, de tetteinkkel nem. Jaj nekünk, ha nem halljuk meg Krisztus szavát: mindenkiben a legkisebbek közül, mindenkiben a szembejövők közül, mindenkiben a hozzánk szólók közül ő van jelen, ő szólít meg és ő vár bennünket.

Ugyanennek az önvizsgálatnak, ugyanennek a hálaadásnak, az ő szenvedésére és feltámadására való készületnek a lelkületével, itt, ebben az Eucharisztiában együtt köszönöm meg a főtisztelendő papsággal és a híveimmel, testvéreimmel együtt, hogy Isten megsegített ebben az emberi számítás szerint rövid öt esztendőben, (a kormányzósággal együtt nyolc éven keresztül), hogy mindazt megőrizhettük és gyarapíthattuk, amit a kezünkbe adott. Öt esztendővel ezelőtt, február 8-án ebben a templomban és ezen a helyen, három és fél év kormányzás után az Apostoli Szentszék jóvoltából és bizalmából, a Szentlélek Isten kegyelméből, a Szentháromságos Isten akaratából vettem magamra azt a felelősséget, ami az egész országban élő híveinknek szolgálatát jelenti.

Látjátok Ti is, hogy halad egyik legfőbb célkitűzésünk: a jövendő papságnak, leendő lelkipásztoraitoknak célszerű és alkalmas intézmény létesítése. Ahogy Isten kegyelméből és segítségével fejlődik a szeminárium, imádkozzunk, hogy legyenek lakói is! Imádkozzunk a papi hivatásokért! Imádkozzunk, hogy a holnap papja – ahogy azt ma hallottuk – ki tudja magát üresíteni, le tudjon mondani arról az emberi többletről, ami után sokan sóvárognak; magatartásukkal és életük példájával Krisztust tudja formázni, hogy elsősorban benne ismerjenek rá Krisztusra.

Köszönöm az imákat és a segítséget mindazoknak, akik országaink határaink kívül támogatták bizánci szertartású közösségünket. Meghatódva és hálával emlékszem vissza, hogy egy Nyugat-európai segédpüspök és két paptestvére megismerve a gondjainkat, ezüstmiséjükön arra kérték a híveket, hogy ha valaki meg szeretné őket lepni papi jubileumuk alkalmából, adakozzanak egy anyagi gondokkal küszködő, maroknyi Kelet-európai katolikus közösségnek. A püspök, meghatódva ezen a nagylelkűségen, maga is hozzájárult a gyűjtéshez. Ebből, valamint a kanadai és amerikai magyar, rutén, szlovák görögkatolikusok adományaiból újítjuk meg a szemináriumot, a püspöki hivatalt, ebből épültek a papi lakások a püspökség udvarán, ebből építjük meg a könyvtárt, a múzeumot, ebből restauráljuk régi iratainkat, melyekből a következő nemzedékek is tudni fogják, hogy ez a kicsiny, Isten kegyelméből megtartott magyar görögkatolikusság hogyan született, fejlődött, élt.

Drága, jó testvérek! A nagyböjt előtt a szeretet és a felelősség hangján, mint főpásztorotok hívom föl a figyelmeteket arra, hogy jól használjátok föl a böjtöt magatok megvizsgálására, megtisztítására, Istennel való töltekezésre! Ne feledjétek: magatartásotok, cselekedeteitek a bennetek és általatok élő Krisztusnak bizonyságát, hitelességét erősíti – vagy kérdőjelezi meg – embertársainkban.

Szerző: Görögkatolikus Metropólia