Atanáz püspök 2022. február 13-án, a Székesegyházban elhangzott homíliája
Böjtelő havában vasárnapról vasárnapra Jézus példabeszédeit olvassuk fel. „Krisztus példabeszédeivel mindenkit az élet megjavítására indít…” – biztatott bennünket a múlt vasárnapi kánon kezdő szava. A múlt vasárnap evangéliuma, a vámos és farizeus példázata a beképzeltségről, fennhéjázásról, képmutatásról akart lenevelni, s a mostanival együtt igaz megtérésre indít.
Szent Lukácsnak, „az irgalmasság evangélistájának” legszebb példázatát, az „evangéliumon belüli evangéliumot” hallhattuk most. Jézusnak ez a példabeszéde egy fantasztikus pillanatfelvételt nyújt arról, amikor az ember dacosan elfordul atyjától, s a maga útján igyekszik a lázadás birodalmába. Amikor szakít Istenével, s így önmagát is elveszíti. De a történet nem elsősorban egy fiú tékozlásáról szól, hanem inkább az atyjának pazar szeretetéről. Jézus nem tanmesét adott elő a csavargás átkáról, hanem azt mutatja be érzékletesen, hogy a mennyei Atya mindig visszavár és visszafogad bennünket. S nemcsak egy csavargóról vagy tékozló emberről beszélt, hanem két fivérről, sőt sokról, sőt mindnyájunkról: idősebb és ifjabb testvérekről. A bűn romboló természetét tárta fel előttünk. Ha belegondolunk a követelődző fiú szavaiba, megborzadunk: „Apám, add ki az örökségemet, a jussomat!” Főként ha az elidegenedés következő lépését is felfogjuk: „messze földre távozott”. Egyházunk fölolvasta a tékozló fiúról szóló példázatot, hogy minden bűnös ember helyzetére vonatkoztassa azt. „Atyai dicsőségedtől esztelenül eltávoztam” - kezdődött „konták” nevű énekünk, amely nagyon szépen összefoglalja az egyházatyák ide vonatkozó értelmezését. Hiszen a liturgikus ének végső soron a Szentírás alapján kifejtett tanítás megéneklése: hogy konok követelőzésünk folytán száműztük magunkat, elszakadtunk Istenünktől és Atyánktól, aki ennek ellenére visszavár és alkalmasint vissza is fogad bennünket.
A tékozló fiúéhoz hasonló koldus-szegénység egyik legfőbb jellemzője szintén az, hogy mindmáig „Isten kegyelméből kivettetve”, a paradicsomtól távol él a bűnös ember. Isten házát elhagyva elszakadt még a reménységtől is, hogy bőséges örökségében részesedhessen. Nem is vettük észre, hogy mikor léptünk ki országából. Csak lassan-lassan ébredünk rá, hogy száműztük magunkat, önszántunkból elidegenedtünk.
A bűn mélységeiben sokszor még összehasonlítani is nehéz volna korunk fertőzött mezőjét a mennyei Atya házával. Az istentelenség ínséges világát Isten városának boldogságával. De az evangéliumi példa szerint minden tékozló fiú kap még egy utolsó esélyt.
Sokáig még összehasonlítani sem tudtuk korunk disznóólját a mennyei Atya házával. Mert már annyira elszoktunk Istentől, hogy apátlan árvaságunkban sem akartunk rá emlékezni. De a kimerültség szélén és a kétségbeesés határán egy utolsó esélyt kapunk. A haldokló végkimerültségéhez hasonló az a kép, amely még egyszer elénk tárul.
Mert a vadidegenből, a nyomorból megtérőnek lelkében egyszer mégiscsak felbukkan az otthon képe. Körülzsongnak az ifjúság szép emlékei. Felénk integet minden fa, ember. S vonzani kezd a régi ház minden zegzuga, a meghitt falak, az ismerős ösvény a búzatáblákon át, s mindenekelőtt a szerető apának az arca. Hiszen az otthonból minden emlék egyre azt üzeni: Miért jutottál ide? Miért maradtál a vadidegenben, ebben nyomorban? Ha már csalódtál, miért nem térsz vissza tüstént, miért hagyod sírni apád lelkét nap mint nap utánad? Indulj az útra tüstént!
Elidegenedett világunkból és nagyvilági életmódunkból minden visszafelé hív, az igazi otthon felé. Ahogyan a száműzetés földjén élő zsidóság nem tudta elfeledni a tejjel-mézzel folyó országot, úgy szállt magába a tékozló fiú is. „Leesett a szeméről a hályog” és egyszerre fölidéződött előtte a nagy kimenőjét megelőző egész boldog múltja. Nem kellett kitérnie részletkérdésekre, hiszen egyetlen mondatba is minden belefért: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened!"
S felötlik mindnyájunk előtt egy tékozlóan szerető, nagylelkű apának a képe. Igen, a tékozló Atyáé, aki két kézzel pazarolja szeretetét. Aki csupa kezdeményezés, bátorítás, nyitottság, megbocsátás és megértés. A tekintélyes családapa elébe fut a tékozló fiának, összevissza csókolgatja, s végül a legféltettebb kincseivel is elhalmozza. Az állítmányok gazdagságából leplezhetjük le személyazonosságát: „Meglátta, megesett rajta a szíve, eléje sietett, nyakába borult, megcsókolta, kijött, kérlelte.” Igen, épp ilyen a mi mennyei Atyánk. A bűnbeesés után meztelenül maradt embert a kegyelem első ruhájába öltöztette, s ujjára húzta az ő isteni hatalmát jelképező gyűrűt: Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam halott volt és életre kelt!” Ez a példázat mondanivalója: hogy minden rosszaságunk ellenére van remény! Csak be kell látnunk eltávolodásunkat…
A bizánci egyház liturgiájában sokszor maga az Üdvözítő Jézus képviseli a megbocsátó apát. Azt, aki a hosszú útról hazatért fia felé két kézzel pazarolja szeretetét, aki elébe fut a tékozló fiának, s végül a legféltettebb kincseivel is elhalmozza. Az ikonokon Krisztus öltözteti új ruhába a hazatért fiút. Mi pedig így éneklünk: „Ellened vétettem, Üdvözítő Krisztus, mint a tékozló fiú, megtérésemben fogadj el, Atyám, engem, és könyörülj rajtam, Isten!!”
Testvérem! Látod-e magad előtt ezeket az atyai karokat, melyek ölelésre tárva várnak téged? Érzed-e a mennyei Atyának mérhetetlen jóságát, mely minden protokollt mellőzve már elébe megy a bűnösnek? Ha ezt látod, semmiképp se csatlakozz az ő házában maradt irigy testvér zúgódásához! Mert az otthonmaradottak elbizakodottsága farizeusi magatartást szül, amelyre aztán nincs semmilyen gyógyszer. Aki szűkkeblű marad az öccse megtérésekor, s aki folyton szemére hányja nagyra sikerült sétáját, az nem érdemli tovább a napi áldozás asztalközösségét sem. Vigyázzunk, hogy a tékozló fiú történetét ne altatóként olvassuk, hanem "az Atya nagy szeretetének csodálatos történeteként". Nekünk tehát saját életünkben, családi közösségünkben kell jó szívvel válaszolnunk az Atya örömteli kijelentésére: „Fiam, örülnünk kell, mert öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült!” Hiszen ez már a két hónap múlva következő Pászka örömét ígéri, ahogyan a vecsernyében énekeltük: „Ismerjük meg a Titok jelentését, testvéreim, ...hogy életünk méltó legyen a feláldozó emberszerető Atyához és a dicsőséges áldozathoz, a mi lelkünk Üdvözítőjéhez!"
Aki ma ezzel a bűnbánó lelkülettel magába száll és őszintén felméri az atyai háztól való eltávolodását, annak az atyai zárszó többet mond mindennél. A bűnök feneketlen mélységéből kiáltsunk föl mi is vecsernyei énekünkkel az Úrhoz: „Mint a tékozló fiú jöttem hozzád, kegyelmes, és leborulván előtted, kérlek; fogadj be engem, Istenem, mint szolgáid egyikét; és könyörülj rajtam, emberszerető!”