Újra oltár elé állt áldásért az ózdi görögkatolikus parókia két oszlopos tagja, ötven évvel ezelőtt kötött házasságuk alkalmából
Ötven évvel ezelőtt napra pontosan a mai napon, november 7-én, - egy kicsit a kor politikai helyzetének is fricskát mutatva, hogy legyen tényleg mit ünnepelni - egy irotai görögkatolikus vőlegény, Sándor és hercegkúti római katolikus menyasszonya, Mária házasságot kötött.
Ötven év után, most már évtizedek óta ózdi lakosként, parókiánk oszlopos tagjaiként, görögkatolikus templomunkban ismét az ambon elé álltak, hogy hálát adjanak ez elmúlt öt évtizedért.
Az ünnepi ebéd közben előkerültek a régi fotók, s ezzel együtt felidéződtek a régi emlékek is. Néhány pillanat alatt fél évszázadot utazhattunk vissza az időben, és csodálkoztunk azon a sok-sok néphagyományon, szokáson, amely a házasságkötést kísérte egy-egy katolikus gyökereit megőrző faluban.
A választás felkínálása a vőlegénynek, hogy kivel is induljon el a templom felé, a menyasszony búcsúztatója a szülői háztól, a gyerekek kihúzott madzagja, amellyel megállították a nászmenetet és vámként keltes tésztát, és egy pár forintot kaptak…
Aztán az emlékek felidézése során éreztük, hogy eljutottunk egy nagyon fontos pillanathoz, amikor az aranylakodalmasaink elénekelték az irotai hagyományoknak megfelelően azt az éneket, amelyet akkori szokás szerint a templomból kilépve énekeltek.
Megesküdtünk-megesküdtünk a pap előtt, a hercegkúti/irotai oltár előtt. Oltár előtt tettünk olyan szent fogadást, soha-soha-soha-soha el nem hagyjuk egymást.
Sanyi bácsiék néhány év múlva ismét hivatalosak voltak egy irotai esküvőre, ám a felsővadászi cigány prímás, Dancsó Vilmos, aki a környék összes lakodalmán ott volt, már kicsit másképpen énekelte az éneket. Eltelt néhány év, és a „szent fogadást” néhányan már lecserélték „nagy fogadásra”.
Talán akkor ifjú házasként őket még inkább zavarta, hogyan alakulhatott át ez a régi ének, még fel is szólaltak ellene. Vissza tekintve a történelemre, mi már mindannyian tudjuk, minek volt ez köszönhető.
Akkor és ott még csak ígéret volt részükről a házassági hűség, szeretet és megbecsülés, és fogadalom, hogy el nem hagyják és el nem bocsátják egymást, most évtizedekkel később már talán ki mondhatjuk, hogy Isten segítségével meg is valósították ezeket.
Bár ők is megharcolták a saját harcaikat, mégis talán görögkatolikus egyházunk szeretete, a böjtök és az azt követő ünnepek, a napi Szent Liturgiák, vecsernyék, utrenyék, amelyeken rendszeresen részt vesznek, segítették őket abban, hogy közösen elérkezzenek ehhez a kerek évfordulóhoz.
Elől álltak az ambon előtt, közel az ózdi oltárhoz, mi pedig sokan szeretnénk majd mögéjük állni ugyanoda. Megállni arany, és ezüst lakodalmunkon, megállni házasságkötésünk évfordulóinak napján, de talán leginkább mindennap. Annak a szemébe nézve, és ugyanazt érezve, mint amikor egykor mi is kimondtuk a „szent fogadást”.
Bodnár Dániel, parókus