Pünkösdhétfőn a megújult csobádi templomot szentelte meg Atanáz püspök.
A Csobádi Parókiát 1892-ben alapította az Eperjesi Püspökség, két évvel később indult meg az önálló anyakönyvezés. A templomot 1893-ban kezdték építeni, az ikonoszázion is akkor készült. 1896. május 31-én, a Szentháromság tiszteletére szentelte fel Dr. Vályi János eperjesi püspök. 125 évvel később, a külső rekonstrukció után, Orosz Atanáz, a Miskolci Egyházmegye püspöke szentelte meg a csobádi közösség lelki életének központját.
A Szent Liturgiát Atanáz püspök vezette és mondott homíliát:
„Védőmaszkos testvéreimre tekintve hónapok óta több-kevesebb sikerrel próbálom azonosítani az ismert arcokat, személyeket. S most pünkösdkor az jutott eszembe, hogy a Szentlélek az „arc nélküli Isten”. Jézus Krisztus alakja – megtestesülése okán – jól megragadható, emberileg könnyen megközelíthető. Ő azt mondta: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9). Mai evangéliumunkban szó volt az Atya arcáról is, melyet a kicsinyek őrzőangyalai látnak a mennyekben. A Lélek azonban „nem nyert arcot” sem a Szentírásban, sem az egyházi hagyományban. Nem véletlen, hogy az egyház idővel meg is tiltotta a Lélek emberként való ábrázolását, mivel az nem adta, nem adhatta vissza azt a gazdagságot, amelyet a Szentírás kinyilatkoztat róla.
Hiszen ő a szél, a tűz, a fergeteg, az erő, a hatalmas cselekvő, az éltető, a sugalmazó. Ő az, aki galamb vagy éppen láng vagy vízáradat képében leszáll. Mennyi kép – de sajátos módon mindegyik „arc nélküli”. Ám ha jól meggondoljuk, ez az arctalanság akár ajándék is lehet: nem engedi meg, hogy a Lélek bevonódjon mindenféle emberszabású álmisztikák érzelgősségébe. Ő, a Lélek, megőrzi tisztaságát, érintetlenségét az emberi képzelgéssel szemben. Ezért minden, amit róla kimondunk, sajátos mélységre tehet szert. Igen, a Léleknek nincs hozzánk hasonló arca, de van egy olyan mélysége, amelyet a költői képek túlcsordulásával énekel meg az egyház. Ő az arc nélküli, mégis oly eleven, oly csodálatos Isten! Ő a levegő, szél, amelyet nem látunk, de amely által látunk, amelyet nem ragadunk meg, de amely magába ölel minket, amely nélkül nincs élet.
A Szentlélek Isten most kiáradt az Isten népére. Jézus már az utolsó vacsorán ígérte, kéri Atyját, hogy küldje le nekünk a vigasztaló Szentlelket. Van is miért vigasztalást kérni, vigasztalást kapni. Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt esztendő nehézségei után mennyire rászorulunk a vigasztalásra, hiszen oly sokszor voltunk elkeserítő helyzetben és Jézus nem fukarkodik, szinte önmagát küldi a vigasztaló személyében. A Mennyei Királyt, a Vigasztalót hívtuk, hogy itt a templomszentelés napján és ünnepén lakozzon mibennünk.
Most, amikor a leszálló Szentlélek jóvoltából az Atya és a Fiú szállást vesz a hívőben, levet rólunk minden maszkot és leleplezi vallásosságunkat, hogy itt leplezetlen igazságában találkozzunk vele. Hiszen a Szentháromság ünnepén ezt is ünnepeljük: „Ha valaki szeret engem, s Atyám is szeretni fogja őt, mi pedig elmegyünk hozzá, s szállást készítünk magunknak nála” – ígérte Jézus, és ezt a Lélek meg is akarja valósítani bennünk. Az arc nélküli isteni személy nekünk ad arcot, istenarcot, hogy hasonlítsunk ahhoz a teremtő Istenhez, aki megteremtett bennünket.
A Szentháromság már a közös imádságban is közénk költözhet. Most hallottuk az evangéliumban: „Ha ketten közületek egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Ha tehát itt évek óta olykor néhányadmagával végzi liturgiáját Endre atya, nem fölöslegesen teszi. És ha itt összegyűltünk pünkösd hétfőjén, egyáltalán nem fölöslegesen jöttünk ide. Krisztus közöttünk van, sőt Atyjával és Szentlelkével együtt vesz lakást bennünk. Erről szól a Szent Liturgiánk: „Láttuk az igazi világosságot, vettük a mennyei Szentlelket, megtaláltuk az igaz hitet, imádjuk az oszthatatlan Szentháromságot, aki üdvözített minket!”
Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által (Róm 5,5), s ezzel mintegy új természetet kaptunk. A lelki élet nem más, mint megtanulni új természetünk szerint élni, vagy ha úgy tetszik, megtanulni szeretni.
„Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet! – rendelkezett az Úr a mai evangéliumban. – Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek!” – Tudjuk, hogy „mindannak a megtartása” nem is olyan könnyű. Manapság már nem az a divat, hogy minden parancsot megtartsunk” – mondta a főpásztor, majd kitért arra is, hogy egyes országok, nemzetek sajátosan értelmezik hatodik-, a hetedik, vagy a magzatgyilkosságok kapcsán az ötödik parancsolatokat.
„Aki megtartja az egész törvényt, de egy ellen vét, valamennyiben vétkes lett” – írja Szent Jakab a katolikus levelében. „Hiszen aki azt mondta: »Ne törj házasságot!«, azt is mondta: »Ne ölj!« Ha tehát nem törsz házasságot, de ölsz, megszegted a törvényt.”
Nagy Szent Bazil tanítja, hogy ne válogassunk a számunkra szimpatikus parancsokból. hanem tanítsuk meg egymást mindannak a megtartására, amit Urunk parancsolt: Mert minden egyes parancs célja annyira összefügg a többivel, hogy egyetlen egynek a megszegése az összes többi megszegésével is szükségképpen együtt jár”.
Hónapok – másfél év – óta itt szinte mindenki azt csinál, amit akar. Ha valaki nem akart templomba járni, bőven volt rá indoka. Esetleg mindenki olyan felekezet TV vagy rádiós adásával pótolta a templomba járást, amely akkor épp tetszésére volt. Most már nincs más választásunk, hogy tanítsuk meg egymást mindannak a megtartására, amit Urunk, a Szentháromság parancsolt. Isten összegyűjt bennünket a templomban is ezt a csodát ünnepeljük ma.
Évszázados tapasztalatunk szerint a szent Eucharisztiában tárul fel az Egyház legmélyebb természete, amelyben az ünneplő gyülekezetbe meghívottak Krisztusnak lesznek vérrokonai és a Szentlélek tüzének részesei. Nem elég tehát otthonról ebéd vagy kávézás közben nézegetni az élő közvetítésben a liturgiát, hanem nekünk harangszóra újra össze kell gyülekeznünk ahhoz hogy igazán egyháznak nézzünk ki és a Szentlelket vegyük magunkhoz.
Ez az Egyház testvéri-baráti közösség, együttlét Krisztussal és a Szentlélekkel. „Ha nem volna Szentlélek, össze sem gyűlhettünk volna” – mondotta Aranyszájú szent János a legelső pünkösdi szentbeszédében, hiszen szerinte az Egyház puszta léte is a Szentlélek állandó jelenlétét bizonyítja.
„A Lélek szerint éljetek” – írja az Apostol, s azt kéri: „ne teljesítsétek a test kívánságait” (Gal 5,16) Ahogyan ő saját magában megtapasztalta a testnek a Lélek elleni tusakodását, nekünk is a saját életében megtapasztalt „harcmodort” ajánlja: „Vezessen benneteket a Lélek!” (Gal 5,18). Mindnyájunknak fölteszi a kérdést: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek? Azt pedig, aki Isten templomát lerombolja, lerombolja az Isten.” – s hozzáteszi. „Mert Isten temploma szent, s ti vagytok az.” Felújított templomunknál is fontosabb tehát a Szentlélek temploma minden testvérünkben. A legkisebbek élete és erkölcsi tökéletesedése is olyan fontos számunkra, mint a szép templom. Két szemünk tehát az ifjúságra, fiainkra és nevelt gyermekeinkre akik Isten templomai itt Csobádon és a környéken is. Ne engedjük megrontani, tönkretenni őket!
Keresztény életünk igazi célja a Szentlélek elnyerése, így vehetünk fel krisztusi arculatot. E világnak és nekünk magunknak arra van szükségünk, hogy a közeljövőben is rendszeresen hívjuk segítségül a Szentlelket, kövessük Jézust és táplálkozzunk is vele, s így legyünk engedelmes gyermekei és családtagjai, befogadói az Atyának és Istennek.” - mondta Atanáz püspök.
A Szent Liturgia végén a közösség egyik fiatal tagja is köszöntötte az egyházmegye főpásztorát. A kislányt éppen püspök atya keresztelte meg, tíz évvel ezelőtt. Kovács Endre parókus mondott köszönetet az templom és a parókia épületén végzett munkákért. Elmondta, hogy a munkálatokat a pályázati forrás mellett a hívek és a helyi önkormányzat segítő közreműködése is támogatta.