Nagypénteken délután a sírbatételi nagyvecsernyét idén is a Miskolci Egyházmegye főpásztora, Orosz Atanáz püspök vezette.
A nagyvecsernyei szertartáson az ószövetségi olvasmányok között Izaiás próféta jövendölései is elhangzanak a Megváltó szenvedéséről. Az evangélium az Úr Jézus keresztre feszítésének és halálának történetét elevenítette föl. A szertartás utolsó részében Atanáz püspök hátára öltötte a síri leplet, a járványügyi korlátozások miatt idén csak a templomhajóban vitte végig, és helyezte el templom közepén álló jelképes sírba.
„Isten mindent felülmúló, önfeláldozó szeretetét ünnepeljük ma megrendülten. Azt az örök szeretetet, amelyben megfogalmazódhatott üdvösségünk terve. Megrendülten, mert úgy érezzük, a nagy keresztáldozat mellett sokak életáldozata is mára esik” – hangzott el a püspöki homília elején; „Az Atya örök szeretetét ünnepeljük ma, amit a Fiú engedelmességgel maradéktalanul elfogadott és ma a földhözragadt emberek életébe behoz. Hiszen emberi élet csak a szeretetből fakadhat. Nagyobb szeretete pedig senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”.
Később Atanáz püspök az 59. zsoltárt idézte: „Isten! [...] Megrendítetted a földet és megrengetted azt, gyógyítsd meg sebeit, mert megrendült! ... De jelt adtál a téged félőknek, hogy megmeneküljenek az íjtól, hogy megszabaduljanak kedveltjeid”, - mondta, majd és hozzáfűzte: „Ez a jel a keresztre feszített Megváltó jele, a keresztfa, ahol ma Isten Fia kilehelte lelkét. Meghalt érettünk Isten Fia, akit Atyja elküldött váltságul bűneinkért. S ezzel a lehetetlennek tűnő nagy áldozattal értelmet ad az életnek, sőt még a halálnak is. (…) "Minden látható dolognak szüksége van a keresztre” – idézte a bizánci Maximosz hitvalló megállapítását. Végső soron az egész üdvösségtörténet minden részlete a keresztre irányul, s ott fordul jobbra „az ember tragédiája”. Mert Isten és ember igazi drámájáról van itt szó, amelyben mindnyájan érintettek vagyunk.”
Majd Jézus szenvedéséhez fűzött magyarázatot a főpásztor: „Most már látjuk, hogy az Úr Jézus végigjárta velünk és helyettünk létünk feneketlen mélységeit, de sehol sem hagyta el Istent. Sőt ahol már úgy tűnt, hogy maga Isten is elhagyta Őt, még ott is kitartott az Atya iránti bizalomban. És az Atyától bocsánatot kért még gyilkosaira is. (…) Nagypénteken bemutatott életáldozatával mindenkit megszentelt. Ő önmagát hozta áldozatul. Benne Isten mondta ki a „szeretlek” vallomását az emberiség felé. Ez megrendítő módon „beteljesedett”.
„Sokaknak – ezernyi intubált testvérünknek, a lélegeztetőgépen levőknek – ez a nagypéntekük, s egyesek még azt is gondolják, hogy „még az Úr Jézus sem szenvedett többet”. S a munkájukat elveszítők, a foglalkozásukban fél éve korlátozottak is csak panaszkodnak újra és újra. Jogos a panasz – főként azok részéről, akik régóta és nagyon szenvednek. De jogtalan az istenkáromlás. Amikor ugyanis Jézus hosszútűrését dicsőítjük, igencsak tudjuk, miről beszélünk. Ő Isten Fia létére, teljesen ártatlanul szenvedte el minden testrészén a gyalázatos ütéseket-csapásokat, ahogy hajnali zsolozsmánk sztihirája is emlegette. „Szent testednek minden tagja gyalázatot és kínt szenvedett értünk, Uram; töviseket a fejed, arcod leköpdösést; állad az ütéseket, szájad ecettel vegyített epe ízét, füled az istentelen káromlásokat, hátad a korbácsolást; kezed a nádszálat, s végtagjaid a szögeket, oldalad a lándzsa szúrását” A legnagyobb kínt talán mégsem ezek jelentették, hanem amit a 22. zsoltár kezdőszavával fejezett ki Urunk a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (…)
„Jézus azzal a segélykiáltással halt meg, amely az Istentől való mély elhagyatottságát fejezi ki, mégis kitartott a bizalomban és Istennek felajánlott önátadásában. Ha még az Atyától való teljes elhagyatást is vállalta, ezt másokra való – talán épp a ma szenvedőkre való – tekintettel is tette. Hogy ők már se az intenzív osztályon, se a lélegeztetőgépen, se bármilyen magányukban sohasem érezhessék magukat menthetetlenül elhagyatottaknak, hanem az ilyen helyzetekben legalább ő maga velük legyen. S tudatosítja velük, hogy ő maga is megérezte azt a mélységet, ahol a szenvedőt látszólag még Isten jelenléte is cserben hagyja.
Így a 22. zsoltár idézetei továbbra is vigaszul szolgálhatnak azoknak, akik Istentől elhagyottnak érzik magukat. S mint Jézus utolsó megpróbáltatása, az ő konfliktusuk sem oldható fel másként, mint maga Isten által, akinek Jézus mint Isten igazi szenvedő Fia átadta magát.”
„Hogyan viselkedett Jézus a szenvedéstörténet során” kérdésre is választ adott Atanáz püspök: „Emberfölötti méltósággal, végtelen türelemmel. Egyetlen szava sem tagadja azt, amit evangéliumában meghirdetett. Úgy halt meg, hogy közben imádkozott az őt keresztre feszítő hóhérokért. Ahogy Szent Péter katolikus levele (2,23) mutatta be őt: „mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra” (…) Jézus keresztje előtt immár nem hazudhatjuk azt, hogy ártatlanok vagyunk és egyedül saját erőnkből képesek egy igazságosabb, tökéletesebb világ építésére. A gonosztevők képviselnek bennünket, de mi a jobb latorral akarunk azonosulni, aki bevallotta: „Mi tetteink méltó büntetését kapjuk. De ő semmi rosszat sem cselekedett.”
A homíliát biztatással zárta a főpásztor: „Krisztus kereszthalála nyilvánvalóvá tette, hogy a bűn erőtlen dolog; hogy Isten nagyobb, mint a Sátán, s az erény hatalmasabb, mint a bűn. Ismerjük el ma ezt az erőt, az emberi lényt elnyomó halál hatalmának felszámolását, a halálfélelem lerombolását.” (…) Tartsunk ki mi is akár megvetés és e világ gúnyolódása közepette is Jézus Krisztus keresztjére szegezve! Hiszen Ő a mi Megváltónk.”