Január 6-án egyházunk az Úrjelenésről (Vízkereszt) emlékezik meg. Az alábbiakban dr. Dobos András atya, a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola dogmatika tanárának elmélkedését tesszük közzé az ünnep alkalmából.
Az emberekre általában jellemző, hogy jobbaknak szeretnének látszani, mint amilyenek a valóságban. Szeretjük elfedni gyarlóságainkat, ódzkodunk attól, hogy mások lássák gyöngeségeinket, árnyoldalainkat, és inkább arra törekszünk, hogy azt, ami bennünk tökéletlen, leplezzük. Épp ezért néha még talán attól sem riadunk vissza, hogy hibáinkat másokra hárítsuk, hogy mások sötétségeivel elkendőzzük a magunkét. Annyira a zsigereinkben van ez, hogy ismerős már az egész kicsi gyerekeknél is, mihelyst értelmük nyiladozik. Egyes nagy lelki mesterek azt mondják, az imádság is azért esik sokszor nehezünkre, mert még Isten előtt, még önmagunk előtt sem merünk őszinték lenni, és kínlódunk a saját alakoskodásunktól, hogy ilyen-olyan álarcokat akarunk fölvenni, míg imádkozunk. És nincs is ebben semmi különös, hiszen így van ez az ember teremtése, pontosabban bűnbe esése óta, attól fogva, hogy Ádám az édenkertben rámutatott feleségére: „Az asszony, ő adott nekem a fáról”. Éva pedig tovább hárított: „A kígyó rászedett, és ettem”. Sőt, az első ember attól sem riadt vissza, hogy magát a Teremtőt hibáztassa: „Az asszony, akit TE adtál mellém, ő adott nekem a fáról enni…”
Bizony mindannyian ösztönösen azon vagyunk, hogy jobbnak lássanak minket, mint amilyenek vagyunk, vagy legalábbis amilyennek magunkat megismertük. Mindezek fényében a mai ünnep történése igencsak meghökkentő. Vízkeresztkor, Úrjelenés napján ünneplésünk középpontjában az az esemény áll, hogy Üdvözítőnk színre lép. Először mutatkozik a nagy nyilvánosság előtt. És az első szereplésnél, ha szabad így mondani, mi valóban mindent beleadunk. Az első benyomás nyilvánvalóan döntő fontosságú. Nos, Jézus színre lép, de nem úgy, ahogy azt a Messiástól várták volna. Nem pompával érkezik, nem kísérettel, nem valami lehengerlő beszéddel. Ehelyett ő beáll a sorba. És nem is akárkiknek a sorába, hanem azokéba, akiket Keresztelő János „viperák fajzatainak” nevezett, a bűnös tömeg sorába.
Keresztelő János értetlenkedése egyáltalán nem valami udvariaskodási forma. „Nekem van szükségem a te keresztségedre, mondja, és te jössz énhozzám?” Ez nem üres ceremónia vagy körülményeskedés János részéről, nem valamiféle lepketánc, még kevésbé van arról szó, hogy kéretné magát. Gondoljuk csak bele magunkat a helyzetébe! Ő amióta csak föllépett és keresztelt, azt hajtogatta, hogy nem ő az, akihez a nagy reményeket kell fűzni, hanem jön utána egy nálánál sokkal kiválóbb valaki. Sokkal kiválóbb. János, akit anyja méhétől fogva eltöltött a Szentlélek, tudta, hogy ez az illető Jézus. De, amikor Jézus úgy jelenik meg, ahogy nem várta, akkor ő maga is elbizonytalanodik. Tényleg jól hallotta az Isten szavát, és ez lenne a Messiás? Ha viszont nem téved, és tényleg ő az, akkor miért alacsonyítja le önmagát? Hiszen ezzel rendkívül kellemetlen helyzetbe hozza őt is, aki pedig arra szentelte az életét, hogy az ő útját előkészítse. Aztán, amikor Jézus alámerülése után feljön a Jordán folyó vizéből, akkor János megerősítést kap. Látja a Szentlelket mintegy galambot Jézusra ereszkedni. Máté evangélista azt írja, ebben a látványban csak Jánosnak volt része. Ő kapta ezt bizonyítékképpen, hogy nem tévedett, amikor Jézus személyében látta meg a Megváltót.
És ekkor János megértette azt, amit a napkeleti bölcsek talán már a jászolnál megértettek, míg mások csak a kereszten függő Jézust látva fogtak föl, megint mások pedig egyáltalán nem voltak képesek megérteni: hogy ez a megalázkodás nem más, mint Jézus fegyvere. Ő ezzel száll szembe a gonosszal. Szent Atyáink sokszor mondják, hogy Jézus az ő emberi mivoltával mintegy lépre csalta a sátánt. Ez utóbbi nem ismerte föl az emberré lett Jézusban az Isten fiát, kierőszakolta halálát, aztán csalatkoznia kellet, hiszen Jézus mint Isten föltámadt, és föltámasztotta magával a halál birodalmában lévőket is. Hogy a sátán tudta-e, kivel áll szemben, azt mi nem tudhatjuk. De egy biztos: az alázat ellen a gonosznak nincsen fegyvere. Nem tehet semmit. Ez a Jordán parti jelenet olyan, mint egy hadiszemle. Mint amikor két ellenséges fél felvonultatja a seregét. A gonosz fellép, a maga logikája szerint, többet mutatva, mint ami. Az ikonok ábrázolásain és liturgikus szövegeinkben még a víz is hemzseg a gonosz démonoktól, hisz a gonosz ott is elrejtőzik, ahol nem is vélnénk. Jézus pedig megdöbbentő módon egyedül áll ott a parton. Gyönge, törékeny, sebezhető emberi testben. És éppen ez lesz a fegyver, amivel győzelmet arat.
Jézus nem keresi mások tetszését. Nem akar többnek látszani. Egyedül az Atyának akar tetszeni, és az Atya igazolja is tetszését a mennyből szóló szózat által: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” A Mennyei Atyának így is tetszik az ő Fia, ilyen törékeny, emberi testben. Miért is ne tetszenék, hiszen ő alkotta ezt a testet, a maga képére és hasonlóságára formálta az embert, aki így testében-lelkében alkotójának nemcsak keze nyomát, hanem arcvonásait viseli magán. Előünnepi énekeinkben ősszüleinket szólítottuk meg: „Ne rejtőzzetek el, mint hajdan a paradicsomban, mert aki meztelen látott titeket, megjelent, hogy felöltöztessen benneteket első ruhátokba”. Voltaképpen saját magunknak szól ez a vigasztaló üzenet. A mennyei Atya előtt nem kell szerepeket játszanunk, ő egyedül biztosan meglátja bennünk saját Fiának gyönyörű arcát, minden bűnünk, gonoszságunk és undokságunk ellenére. És mindent megtesz értünk, hogy egykor ez a kép eredeti alakjában tündököljön bennünk.
Forrás: SzAGHF Facebook-oldala
(A nyitóképen az abaújszolnoki templom oltárának restaurált, Keresztelő Szent János életét ábrázoló képrészlete látható)