Állandó ünnepünk február 2-án Jézus találkozása Simeonnal, közismertebb nevén Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe.
Üdvözlégy, malaszttal teljes Istenszülő Szűz, mert tőled sugárzott ki az igazság napja, Krisztus Istenünk, megvilágosítván a sötétségben ülőket…” (Ünnepi tropár)
A karácsonyi ünnepi időszak Urunk bemutatásának ünnepével fejeződik be február 2-án, a Krisztus születése utáni negyvenedik napon. Ez az ünnep szoros kapcsolatban van Urunk születésével; a templomban való bemutatásakor is Krisztus istensége lesz nyilvánvalóvá. Az isteni Gyermek és legszentebb Anyjának az igaz Simeonnal való találkozásáról kapta ez az ünnep a Keleti Egyházban a „Találkozás” (Hüpapante) elnevezést.
Az ünnep alapja Üdvözítőnk életének egyik eseménye, amit Szent Lukács evangéliumában találunk meg (Lk 2,22-40). A mózesi törvény előírása szerint minden asszony, aki fiúgyermeknek adott életet, negyven napig ki volt zárva a templomból. Ezt az időszakot a „tisztulás napjainak” nevezték. Amikor ez a tisztulási idő véget ért, az újszülött gyermek anyja a templomba ment és egy egyéves bárányt volt köteles áldozatként adni, vagy ha szegényebb sorú ember volt, akkor egy pár galambot, vagy galambfiókát. A legtisztább Szűz Mária, Isten Anyja lévén nem volt köteles alávetni magát a tisztulási szertartásnak, mivel Krisztus szülése által megszenteltetett, Alázatosan azonban teljesítette a törvényi előírást és áldozati adományként két gerlét ajánlott föl.Ezenfelül egy másik előírást is teljesítettek az elsőszülött fiúgyermek életének negyvenedik napján: az Istennek felajánlás, majd megváltás szertartását.
Az isteni Gyermek és legtisztább Anyjának az igaz Simeonnal való gondviselésszerű találkozásáról Szent Lukács leírja, hogy Simeon „igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét.” (Lk 2,25-26) Az isteni sugallat alapján Simeon felismeri a gyermek Jézust, mint Messiást. Karjaira veszi és egy szép imádsággal áldja az Úristent azért a kegyelemért, hogy saját szemeivel láthatja a megígért Megváltót. Egyházunk a vecsernye szertartását mindig Simeon imájával zárja: „Most bocsásd el, Uram…”. Ezután az agg Simeon előre megjósolja a legszentebb Istenanyának az eljövendő áldozatát és Jézus Krisztus miatti fájdalmát.
Az ünnep Jeruzsálemből ered, a IV. század második feléből. Első említése a zarándoknő, Silvia Eteria útinaplójában található, amelyben így nevezi: „Az Epifánia utáni 40. nap”. Majd innen terjedt el az ünnep, de csak a VI. században, Jusztinianosz császár alatt (527-565) nyerte el különleges jelentőségét. Jusztinianosz császár elrendelte, hogy a Bemutatást az egész Birodalomban nagy ünnepként tartsák meg. Ezért az ünnepi szolgálatban az Egyház többször imádkozik a császárért.
A Bemutatás ünnepélyes megülését két különleges esemény indokolta: egy pestisjárvány Konstantinápolyban és környékén, valamint egy földrengés Antióchiában. 541. végén pestis sújtotta Konstantinápolyt és a környező területet, melyben naponta ezerszámra haltak meg az emberek. A pestis három hónapig tartott. Ráadásul egy nagy földrengés is pusztított Antióchiában. A hagyomány úgy tartja, hogy akkor egy bizonyos szent ember kinyilatkoztatást kapott Istentől, hogy a népet ért csapás megszűnik, ha bevezetik az Úr bemutatása ünnepének megtartását. A császár parancsba adta a Bemutatás ünnepélyes megülését és a járvány megszűnt.
A VI-VII. századi forrásokban utalást találunk gyertyás körmenetekre is. Jeruzsálem pátriárkája, Szofroniosz (550-638) az ünnepen mondott szentbeszédében ugyancsak említi ezt a szokást. A gyertyák fénye szép szimbóluma Isten igaz világosságának, aki maga a mi Urunk, Jézus Krisztus.
„ Senki se késsen el az Istennel való találkozásról! Senki se maradjon ki erről a jóízű ünneplésről! Senki se bizonyuljon a titokból kirekesztettnek! Senki se legyen megfosztva ettől a fényes találkozástól! Senki se legyen lomhább, mint a ma igen fürgének bizonyult agg Simeon! Senkiről ne derüljön ki olyasmi, hogy Anna öreg lábainál lassúbb! (…) Hozzuk magunkkal a fénylő gyertyát is, hogy megmutatkozzék benne annak isteni tündöklése, aki hozzánk jön! Hiszen Ő ragyog be mindent, s a gonosz sötétség feloszlásakor tőle tündöklik fel az örök világosság bősége. Hadd nyilvánuljon meg hát lelkünkben a legnagyobb mértékben az a tündöklés, amellyel Krisztus elé kell menni! Ahogyan a legtisztább Istenszülő tartja ölében az igazi világosságot és jelenik meg azok előtt, akik eddig sötétségben ültek, úgy kell nekünk is Krisztus elé mennünk, az Ő világosságától beragyogva és ezt a világosságot mindenki szeme láttára kezünkben tartva, hiszen Ő az igazi világosság. Mert "a világosság a világba jött", s beragyogja azokat, akik a sötétben ültek" (Lk 1,79). Ez tehát a mi titkunk (misztériumunk). Ezért vonulunk fel most gyertyával kezünkben, s ezért igyekszünk előre fáklyákat tartva, hogy ezzel jelezzük azt a nagy fényességet, amely felragyogott nekünk, s ezzel jelöljük már jó előre azt az eljövendő tündöklést, amely majd Tőle fog reánk sugározni. (részletek Szent Szofróniosz pátriárka ünnepre írott beszédéből)
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe a Keleti Egyházban Mária ünnep, és néha „a legszentebb Istenanya találkozása”-nak nevezik. Egyházunk Találkozás ünnepének másnapján ünnepli az igaz Simeon és Anna emlékezetét.
Az ünnep népies neve Gyertyaszentelő Boldogasszony, ami utal a szertartást követő gyertyaszentelésre. A hívek gyertyát szenteltethetnek, illetve ekkor szenteli meg a pap az egyházi év alatt használatos gyertyákat.
Az ünnepi szertartások lelkisége megegyezik a karácsonyi- és vízkeresztivel: magasztalni Isten megtestesülését (Teofánia) a földön, hirdetni Krisztus istenségét, és a legszentebb Szűz Máriát mint Istenanyát tisztelni. A vecsernyei sztihirák, a leülő énekek, a kánon és az utrenye sztihirái Krisztus dicsőítésének, Isten örök Igéje megtestesülése ünneplésének, és a legszentebb Istenanya magasztalásának egyetlen fenséges himnuszát alkotják.
Az a kis gyermek, akit szülei a templomba hoztak, az örök Isten, aki Mózesnek a Sínai-hegyen átadta a törvényt. A lítiai sztihirákban énekeljük: „Ma karjára veszi Simeon a dicsőség Urát, akit Mózes egykor a homályban szemlélt, amikor a Sínai-hegyen a törvénytáblákat adta… Az ég és a föld Teremtőjét ma karján hordozza Simeon, a szent aggastyán.”
Az a gyermek, akit ma a templomban látunk, az Istentől küldött Messiás, akit a próféták hirdettek: „’Ma lett megváltásom napja, mert látták szemeim az Üdvözítőt.’ Ő az, aki Szűztől született. Ő az, aki Istentől született Isten-Ige, ki megtestesült miérettünk és megváltotta az emberi nemet. Őt imádjuk!” (Vecsernyei sztihira.)
A gyermeket a templomba hozó anya a legszentebb Istenanya, és a mi reménységünk és közbenjárónk is. Az utrenyei kánon 9. ódája előénekében hozzá esedezünk: „Istenszülő Szűz Mária, keresztények reménysége, védelmezd, őrizd és üdvözítsd a tebenned bízókat… Istenszülő Szűz Mária, a világ jóságos pártfogója, védelmezd és őrizd meg népedet minden bajtól és aggódástól.”