A szeretet hatalmát hirdetve

Mi volt az a háttér, ami a papi pálya felé irányította?

Meghatározó volt életem, hivatásom kibontakozásában a család, a keresztény légkör, a közös családi ima, édesanyám jósága, édesapám határozottsága, vezető ereje. Három unokabátyám római katolikus pap volt, sokszor megfordultam náluk. Sógorom, Mária nővérem férje, Farkas Olivér, nagyhírű lelkipásztor volt. A nyarakat ott töltöttem és megtapasztaltam nála, hogyan kell a híveket szeretni és szolgálni. Mindenképpen papnak készültem gyermekkoromtól, de abban az időben – édesapám bíró volt – osztályidegennek számítottam. Az érettségi után titokban jelentkeztem Nyíregyházára. A Szemináriumban eltöltött öt esztendő nagy hatással volt lelki fejlődésemre; az a szent szigorúság, tisztes szegénység, hatalmas szellemi követelmény, ami ott vett körbe minket.

Hogyan emlékszik első állomáshelyére?

Pappá szentelésem után, első helyemen, Baskón, 650 hívő szeretete fogadott. Most a baskói hívek száma 130 körüli. Egy óriási közösségben élhettem meg papi életem kezdetét. Nem voltam előtte káplán, egyszeribe nagyon sok gyakorlati problémát kellett megoldanom telefon nélkül, közlekedési eszközök nélkül. Mi papok nem építünk gyárakat, gépeket, de ott élünk a híveink között, megpróbáljuk szolgálni és szeretni őket. Sokszor nagyon is egyhangú és kevésbé látványos munkát végzünk. De valamit mégis tettem; elfogadtam, hogy az ellentmondások, és szeretet is, mindig jelen lesznek a világban, hirdetve Krisztust, a megfeszítettet. Nem tolakodó megnyeréssel, vagy erőszakkal, mert a halnál is szabadabb az emberi lélek befolyása, a kegyelem bravúrja. Nem a hatalom szeretetét, de a szeretet hatalmát hirdettem, mert van valami munka, ami ránk bízatott, amit a mi kezünk tud elvégezni, hogy szebb legyen a Föld. Életünket áldozzuk hivatásunkért, miközben mi megyünk lefelé a halál útján. Még valamit csináltam; megpróbáltam fölkínálni a hit felbecsülhetetlen ajándékát, a halálon is túlmutató reményt. Azoknak is megpróbáltam fölkínálni, akik nem járnak templomba, de az igazságot, a békét, a jóságot szolgálják, ami mögött a Teremtő rejtőzik. Azoknak az istenkeresőknek pedig, akik csak azt hiszik el, amit látnak, megmutattam, hogy Isten látható, fogható, megölelhető, megölhető, elutasíthatatlan módon jelen van a Názáreti Jézusban és itt marad velünk a világ végezetéig. De csak az az ember képes erre az elhatározásra, akinek lelke mélyén fölcsillan a kegyelem fénye.

Arra kérem a kedves híveket, hogy imádkozzanak azokért, akik utánunk következnek a sorban; azokért a fiatal papokért, akik a hivatásra, a hívek szolgálatára ragyogó energiával készülnek. Azért, hogy olyan légkört alakítsanak ki, amelyben korunk fiataljai nem riadnak vissza a papi pályától, látva az emberek sokszor visszautasító magatartását.

Úgy érzem, az aranymisém óráiban körül vesz az egyház; az egy szent, apostoli, katolikus egyház. Mindent neked köszönhetek egyházam! Köszönöm, hogy az én emberi gyarlóságaim nem akadályoztak meg a szentségek kiszolgálásában, köszönöm, hogy az ötven év alatt megtapasztalhattam az ember, a pap nagyságát és mulandóságát, az utóbbi nyolc év minden nyomorúságát. Sík Sándorral együtt vallom én is: „Aki megengedted a zuhanást, De nem azért, hogy lelkem megalázd, Csak mert a mélyben annál jobban érzem, Milyen magasban szabtad ki a részem (…) És megöleljem én is a zuhanó keresztet Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek!”

Milyen feladatokat jelentett papi pályáján a mucsonyi időszak?

Mucsonyba kerülésem 1981-ben nagy megtiszteltetést, de ugyanakkor nagy kihívást is jelentett minden tekintetben. Elődeim nyomán ott volt az Exarchátus hivatala, levéltára, anyakönyvei, könyvtára 1920-tól. Keresztes Szilárd püspök ide hívta össze a rekollekciókra a papokat is, később kormányzósága idején számos magas rangú egyházi személy, pápai követ érkezett vele parókiánkra. Tulajdonképpen az Exarchátus szellemi-hivatali életének „központja” volt. Achille Silvestrini bíborost, a Keleti Egyházak Kongregációja akkori prefektusát, még a gyermekeim is megismerhették, ő pedig így beleláthatott egy papcsalád életébe. Ezek mellett végezni kellett a mindennapi munkát, a hittanórákat, a szertartásokat.

Nagyon sokat tanultam a mucsonyi énekekből, nagyon szépen végezték a szertartásokat. Öröm volt ott lenni, jó kántora is volt a templomnak. Sok volt az ifjúsági hittanos a kilencvenes évek elején. De aztán már sokkal kevesebben jártak országszerte templomba, és a fiatalok ezekről a környékekről elköltöztek.

Feleségem rendkívül sokat vállalt abból, hogy mindig készen legyen a parókia, rengeteget főzött, szinte egy óráról a másikra, egy-egy külföldi vendég érkezése előtt. Julika igazi segítőtársam volt. Nélküle nem is tudtam volna rendesen készülni a prédikációkra, előadásokra, temetésekre, szertartásokra.

Mikor került Edelénybe?

Húsz év szolgálat után kértem áthelyezésemet. Úgy gondolom, ennyi év szolgálat egy helyen elég, bár nagyon szerettem mucsonyiakat. A helynökséget azonban vinnem kellett magammal. Az edelényi rendkívül melegszívű közösség. Abban az időben sokan települtek ide a környező falvakból. Nagy részük vallásos, egyházszerető ember volt, ők építették a templomot, Szilárd püspök vezetésével. Jól éreztem magam Edelényben is, azonban ott ért minket a szörnyű árvíz, 2010-ben. Igen negatív hatással volt ránk az árvíz; mindenünk elúszott, elment vele együtt az egészségünk is. Az agyi infarktus és szívinfarktus után felépülve még most is érzem a hatását.

Papi jelmondatára hogyan esett a választás?

Papi jelmondatom a zsoltáros szava: „Ne nekem, Uram ne nekem, hanem a te nevednek adj dicséretet”. Azért választottam, mert a spirituálisom, Mosolygó Marcell atya, azt mondta nekem, hogy túlzottan individuális vagyok. Ezt, bár nem éreztem, küzdöttem ellene. Primiciámon, Berzéken, ezt a jelmondatot egy történettel próbáltam kisarkítani, egy festőről, aki a domboldal aljában fest. Végzi a munkáját, miközben látja, hogy a földműves emberek mennek hazafelé, vállukon kasza és batyu, de mindenki mélyen meghajol előtte. „Micsoda tekintélyem van nekem” - gondolta magába, „mennyien szeretnek itt egem, csodálják a festményeimet.” Majd ő is kezdte összepakolni holmijait, az ecseteket, festékeket ládájába tette, az állványt is a vállára vette. Elindult volna, amikor hátranéz, és látja, hogy egy hatalmas kőkereszt előtt állva festegetett. Akkor szembesült vele, hogy minden ember a kereszt előtt hajolt meg, nem pedig őt dicsőítették. Ez vonatkozik az én életemre is. Minden dicsérettel vagy tisztelettel Jézus Krisztust dicsőítjük meg. Ezért nem szabad, túlértékelnünk a munkánkat. Nincs pótolhatatlan pap, vagy ember. Fel kell ismernünk, ha eljött az idő, hogy át kell adni helyünket.

Miben látja ma a papság előtt álló kihívásokat? Mit üzen a most papi hivatásra készülőknek?

Szolgálatnak tekintsék. Szolgálni másokat. Csak az marad meg örökre, amit másokért teszünk, amiről le tudunk mondani, ami kihullott a kezünkből. Nem magamnak gyűjtök, hanem a híveket akarom közelebb vinni Jézus Krisztushoz, a Megfeszítetthez. Állandóan napra kész legyek mindenben, az imádságban, a tudományokat is kövessem. Nagyon készüljek az igehirdetésre, az emberek ezen keresztül mérik le a pap hitét és tudását. Szeressem a fiatalokat, a focit, az együtt kirándulásokat, mert ezek visznek előre. Ma már az íróasztal mellől nem lehet egyházközséget vezetni. Köztük kell élni; érezzék, hogy szeretem őket. Szánjak a hívekre időt, a szentgyónásban, a lelki beszélgetésben is. „Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindazoknak, akik reménységetekről kérdőre vonnak benneteket.” A reménység a jövőre vonatkozik. Tudatosítsa, hogy az Egyháznak a papja vagyok és szeretem egyházamat, Jézus Krisztust.