Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt!

„Krisztus feltámadt!” – kiáltjuk világgá húsvét ünnepén. „Valóban feltámadt!” – válaszoljuk. Ezzel hitvallást teszünk, amely Szent Pál bizonyságtétele szerint üdvösségünkre, sőt mások üdvösségére is válik. „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk!” (ApCsel 4,21). Húsvéti kiáltásunkkal szeretnénk hitre ébreszteni minden embert.

Jézus feltámadása az ébredésre emlékeztet sokakat. A tavasz, a kikelet, az új hajtások, virágok is az újjáéledésre utalnak ilyenkor. A húsvéti tapasztalat az, hogy az embert nem lehet többé a halál kultúrájába, húsdaráló kamionokba, terrorista kalitkákba bezárni. Ez az élet nem merül ki annyiban, hogy születünk, élünk és meghalunk, mert a feltámadt Jézus még a halottaknak is életet ajándékoz. Nem lehet a pusztulásé, az értelmetlen terroré az utolsó szó, mert a szeretetben kibontakozó energiák nem vesznek el. Érdemes a szeretet friss lendületében szólni, új áldozatokat hozni, szolgálni, örömet osztogatni, mert nincs fölösleges áldozat, ha az szeretetből fakad. A megbékélés felülmúlja a meg nem értés és gyűlölet fagyát. Mindenkinek lehetséges újrakezdeni. „Az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk – írja a szeretett tanítvány, János evangélista. Még az élet utolsó stádiumában is meg lehet térni e mindenkit magához vonzó teljesebb, új Élet felé. Mert ez a földi élet még nem minden, hanem csak előszobája annak a teljesebb Életnek, amely húsvétkor mindenki számára megnyílik. Ahol már semmiképp sem a pusztulásé, gyűlöleté az utolsó szó, hanem Isten Országa szeretetközössége vár minden jóakaratú embert.

Ugyanakkor a húsvéti örömhírnek etikai következményei is vannak. „Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy ti is közösségben legyetek velünk – folytatja iménti üzenetét Szent János evangélista. „A feltámadás által gyűlölőinknek is bocsássunk meg!” – figyelmeztet bennünket ünnepi sztihiránk által Egyházunk. Nem ünneprontás ez.

Mert gyűlölőink vannak ám bőven. Modern világunk az ellenségkép fokozásával, színezésével és elsötétítésével teszi eladhatóvá óriásplakátjait és izgalmassá napjainkat. Jézus Krisztus pedig nem azt akarja, hogy egymás ellenségei legyünk, mert ő kereszthalálával nemcsak a halált győzte le, hanem az ellenségeskedést is (vö. Gal 2,16). A Sátán az, aki az ellenség-képet fokozza, az ellenségeskedést szítja. Pártok és országok, népek, vallások és földrészek között. Az ellenség-kép egy ideig-óráig összetartásra késztethet egy közösséget, de nem biztosít tartós közösséget és boldogságot.

            Kívánom, hogy Egyházunkban „a feltámadás által” mindenkinek, még „gyűlölőinknek is bocsássunk meg”. Nemcsak egy-két csínytevést, hanem ahogy húsvéti sztihiránk görög szövege folytatódik: „bocsássunk meg mindent”. Ne csak ünnepi „vizsgálati fogságra” ítéljük a korábbi ellenségeket, hanem tudjunk és merjünk szívből megbocsátani mindenkinek, még a bennünket gyűlölőknek is! Így halt meg Urunk Jézus Krisztus a kereszten, és így lettek követői minden kor vértanúi, egészen a napokban elhunyt közel-keleti testvéreinkig, akikért buzgón imádkozunk.

         Nagyszombati vecsernyénken a zsoltáros szavaival azt kértük: „Kelj föl Isten, ítéld meg a földet, mert neked jut örökségül minden nemzet!” S hozzátettük korunk nyomorúságát: „Meddig ítélkeztek álnokul, meddig pártoljátok a bűnösöket?” Illetve „De ők nem tudják ezt és nem értik, sötétségben járnak, rendüljön meg a föld minden alapja!” Hogyan rendülnek meg? A 67. zsoltár ma sokat ismételt versei Istenünk győzelmét mutatják be a rossz fölött, de némileg csatakiáltásnak is tűnnek. „Úgy vesszenek el a bűnösök Isten színe elől!” Nem a bűnösök elleni hadjárat meghirdetése a célunk, hanem a világosság sötétség feletti győzelmének hangsúlyozása. Hogy még akik „sötétségben járnak”, azok is jóra térjenek.

Erről nagyon szép tanúságtételt kaptunk Egyiptomból, ahol 1400 éve folyik a keresztények áttérítése és likvidálása tűzzel-vassal, bombával és minden elképzelhető erőszakkal. A nemrég magyar állampolgárságot fölvett Henri Boulad atya tette ezt a tanúságot a vasárnapi robbantások után:

„Nem szégyelljük a keresztet, amit akár a csuklónkon viselünk, amit születésünkkor ránk tetováltak, akár a mellkason viseljük, akár a templomokra tesszük fel. Ez nem egy egyszerű szimbólum, nem csupán díszítőelem. Ez igaz, valós. A kereszt a mi egyiptomi egyházunk közepén van felállítva. Ott van elültetve keresztényeink testének élő húsában.

S ez a titka a kereszténység túlélésének. S ez megőrjíti a többieket. Ez kikészíti őket.

Azt várják magukban, hogy erőszakkal válaszolunk az erőszakra, s gyűlölettel a gyűlöletre. Nem!!! A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket. Szeressétek ellenségeiteket, szeressétek őket: ez az evangélium szíve. Szeressétek ellenségeiteket! Ez megőrjíti azokat, akik gyűlölnek benneteket! „Te gyűlölsz engem? Én szeretlek téged.” 

Ezt a határtalan szeretetet látva én is fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mi sem gyűlölhetünk senkit. És Isten Országából ki sem rekeszthetünk senkit. Még a menekülteket sem, akik között ott van a mi Urunk Jézus Krisztus is. Epiphaniosz ciprusi püspök neve alatt maradt ránk egy homilia „Krisztus isteni testének sírbatételéről, amit a nagyszombati zsolozsma végén kellene felolvasni. Ebből a megható szentbeszédből nyilvánvalóvá válik, hogy az idegenben tartózkodás kérdése hitünk leglényegével, a keresztre feszített Krisztussal is kapcsolatban áll. A homilia szerint Arimatheai József nem ékes szavakkal kért szívességet Pilátustól, „nehogy haragját felszítva célt tévesszen”:

Nem mondja, hogy Add nekem a Megváltót, „mert nem is oly rég elsötétült a Nap és a sziklák megrepedtek…” „Előáll valami nyomorúságos kéréssel: Ó bíró, kis kéréssel jöttem hozzád! Add ide nekem a holttestet, hogy eltemessem! […] A fejét a szabad ég alatt lehajtó Jézusét, a vándor Jézusét, az ismeretlen vándor Jézusét, a lenézettét! Add nekem ezt az idegent! Mi hasznod neked az idegen testéből? Add ide nekem ezt az idegent! Mert messze tájról érkezett ide, hogy megmentse az idegent! Leszállt a sötét helyekre, hogy felhozza a száműzöttet. Add ide nekem ezt az idegent! Mert egyedül ő az idegen! Add ide nekem ezt az idegent, akinek lakhelyét, születési helyét és módját nem ismerjük mi, az idegenek! Add ide nekem ezt az idegent, aki idegen életet és életmódot vállalt az idegenek között! Add ide nekem ezt a názáreti vándort, akinek születését és annak módját nem ismerjük mi, az idegenek! Add ide nekem ezt az idegent, aki így hajléktalan vándorként a szálláshelyen jászolban született! Teljesen idegen országban van ez az idegen! … Halottért könyörgök hozzád helytartó, a fára fölfeszített hontalanért! Nincs itt senkije a földön, sem atyja, sem barátja, sem tanítványa, sem rokona, nincs ki eltemesse! Ő az Egyetlen egyetlen Egyszülötte!”

A feltámadt Krisztus üzenetét megfogadva törekedjünk hát mindenki felé szeretetre!

„Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen” – írta Szent János evangélista. A húsvéti öröm a feltámadott Jézus által megnyitott szeretetközösségre irányul, amelyben távlatot kap minden jóakaratú ember. Ennek elérése reményében kívánok mindenkinek békés húsvéti ünneplést.

Orosz Atanáz, megyéspüspök