Húsvét a keresztények legnagyobb ünnepe. Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt halottaiból. Ahány térség, annyi szokás kapcsolódik az ünnephez. De vajon mennyire térnek el egymástól ezek a hagyományok a görögkatolikus egyházon belül? Ennek jártak utána a Görögkatolikus Metropólia munkatársai.
Hajdúdorogon, vagy mondhatnánk úgy is: a „Görögkatolikus hitéhez leghűségesebb város”-ban, sajátos módja alakult ki az erre való emlékezésnek: Nagypéntektől Húsvétvasárnapig hagyományos viseletbe öltözött kardos legények teljesítenek szolgálatot a Görögkatolikus Székesegyházban. Ők a Krisztus-katonák. Fő feladatuk a szentsírnak, Jézus szimbolikus nyughelyének őrzése. 2016 óta a Szellemi Kulturális Örökség nemzeti jegyzékén is szerepel ez a hagyomány. Emellett más szokások is színesítik az ünnepet Hajdúdorogon. Erről beszélgettünk az ottani iskola, a Nagy Szent Bazil Általános Iskola intézményvezetőjével, Kissné Dalanics Ildikóval és férjével, Kiss Ferenccel.
Virágvasárnappal elkezdődik a Nagyhét eseményeinek a sorozata. Elmentek együtt a templomba, barkát is visztek magatokkal. Hogyan folytatódik az előkészület, hiszen ez is hozzá tartozik a megéléshez?
Ildikó: Különleges helyzetben vagyok, mert kétszeresen tudom megélni az ünnepet, egyrészt a gyerekekkel az iskolában, másrészt otthon a családdal. Minden évben biztatom az iskolásokat, hogy jöjjenek el a templomba, nézzék meg a Krisztus-katonákat, és olyan jó érzés, mikor a templomkertben találkozunk ezekkel a családokkal és integetnek a gyerkőcök. Az első közös szertartás a családdal az Nagypénteken van, a sírbatételi vecsenyére látogatunk el. Ez itt különösen szép Hajdúdorogon, ugyanis akkor látjuk először a Krisztus katonákat, idén is tíz pár lesz. A húsz katona gyönyörűen bemenetel a templomba, és felállnak két oldalon a székesegyház közepén. Jó látni, hogy akik korábban tanítványaim voltak, Krisztus-katonaként végig szolgálnak ezen a szertartáson. Büszkeség tölti el szívemet. A templom ilyenkor egész éjszaka nyitva van, őrségváltások vannak, és bármikor be lehet ülni egy kicsit elcsendesedni.
A férjed pedig személyesen is megélte ezt. Hiszen ő egy vérbeli hajdúdorogi!
Ferenc: Igen, négyszer voltam olyan szerencsés, hogy őrizhettem a sírt. Krisztus-katonáknak azonban csak nőtlen férfiakat választanak, így az utolsó évben már jegygyűrűvel az ujjamon álltam a templomban, hiszen már Ildikóval az esküvőre készültünk. Nehéz elmondani, mit éreztem akkor, hiszen tudtam, ez az utolsó alkalom számomra. Fiatal koromban Palaticz Jenő atyával sokat beszélgettem erről a szolgálatról, főleg a lelki oldaláról, azt hiszem, ő volt rám olyan hatással, hogy belevágjak ebbe a kihívásba.
Milyen volt az első alkalom?
Ferenc: A legelsőnél 18 éves voltam, körülbelül 52 kiló lehettem, semmi állóképességem nem volt. Nagyböjt elején kezdődött az egész próbákkal, ilyenkor ugyanis gyakorolni kell a mozdulatokat, a közös menetelést. Nagyon nagy élmény volt, amikor már felöltözve mentünk a templomba a fiúkkal. Rajtunk volt a bocskai, a süveg, a csizma, és az idős emberek előre meghajtották a fejüket nekünk. Az is hozzá tartozik persze a történethez, hogy első évben nagyon rosszul voltam, valóban éreztem a szenvedést, de a társamnak kikötöttem, hogy csak akkor vihetnek ki a templomból, ha már koppant a fejem a földön. Vagyis elájultam. De ez egyszer sem történt meg. Valahogy szégyelltük volna, ha nem bírjuk ki órákon keresztül mozdulatlanul. Hiszen egyedül akkor van lehetőség lazítani, amikor a káplár megmozgatja a katonákat egyesével.
Milyen volt az utolsó, hogyan tekintesz erre a hagyományra manapság?
Ferenc: Amikor már nem állhattam be közéjük, évekig megkönnyeztem a szertartást. Hiányzott. Ma már tudom kívülállóként szemlélni őket. Egy szó mint száz: sokkal könnyebb és jobb volt így megélni a Húsvét ünnepét, amikor így szolgálhattam. Testemmel, lelkemmel átéltem.
Lesz, aki tovább viszi ezt a családban?
Ferenc: A két fiam nem valószínű, hogy be fog állni Krisztus-katonának, ők már máshogyan szemlélik ezt a dolgot. Érdekes, hogy édesapám sem volt az. Nem lehetett. Abban az időben ugyanis volt egy fix csapat és nem tartottak felvételt maguk közé. Így ő ebből kimaradt, de tudom, hogy nagyon büszke volt rám, láttam, ahogy megsiratta a szertartást, mikor ott álltam a templom közepén.
Nagycsütörtökön pedig már a konyhában is elkezdődnek az előkészületek, ha jól tudom…
Ildikó: Igen, a sonka bekerül a kemencébe.
Kemencébe?
Ildikó: Igen, ugyanis nálunk pálcolás történik. A felfűtött, majd lehűtött kemencében két napig érlelődik, pálcolódik, párolódik a sonka. Ez a férjem feladata. Olyan puha lesz, mint a vaj. De nemcsak a miénket, hanem a nagyszülőkét és a szomszédok sonkáját is mi szoktuk pálcolni.
A hajdúdorogiak már Nagycsütörtökön kisütik a pászkát is, ha jól tudom szigorú szabályok alapján készül. Hogyan? Van titok?
Ildikó: Nincs! 30 évvel ezelőtt kerültem ide Hajdúdorogra. Akkor találkoztam egy recepttel, és persze otthonról, Érpatakról is hoztam magammal egy pászka receptet. 30 évem volt rá, hogy kitapasztaljam, milyet szeret a családom. Végül is a régi érpataki receptúra alapján dolgozom, csak egy picit édesebben csinálom, mint a dorogiak. Az itteni pászka inkább kenyér jellegű, az érpataki meg inkább kalács jellegű, kicsit édesebb. Egykilós pászkákat sütök, és többet készítek egyszerre. Ugyanis a kemencénkben 11 pászka fér el. Évek óta hagyomány, hogy vendégeink vannak ilyenkor, akik segédkeznek az előkészületekben, így az övék is elkészül a miénkkel együtt.
Nagyon fontos a díszítése is, hogy mi kerül a tetejére.
Ildikó: Igen, a dorogi díszítést használom, ami annyit tesz, hogy az aljára egy kis lepény kerül, aztán körbe vesszük a testet. Rákerül a megfonott kereszt a tetejére, és az öt rózsa, ami Krisztus öt sebét szimbolizálja, és a végén teszünk rá egy töviskoszorút is.
Ferenc: A dagasztásban mindig segítek, mert 10-12 kiló lisztből dagasztani...az kemény férfimunka, de amikor már megkelt a tészta, akkor minden vendégünk dolgozik a saját pászkáján.
Erre egy speciális, dorogi pászkaformát használtok. De mibe tudja beletenni az, aki otthon próbálkozna, mit tudtok tanácsolni? Kuglóf forma esetleg?
Ildikó: Ha már nem lehet fellelni régi idősektől ezt a formát, akkor végülis jó a kuglóf sütő is, de most már újra lehet kapni állítólag, persze csak itt, Dorogon.
Kerül-e még valami különlegesség a húsvéti asztalra?
Ferenc: Bizony, ez pedig a sárgatúró! Hajdúdorogon nem ismertük ezt a finomságot, de most már el sem tudjuk képzelni a szabolcsi sárgatúró nélkül a Húsvétot! Ezt az ételt Ildikó hozta szülőfalujából.
Ildikó: Kétfélét készítek, simát és mazsolásat. Sokan azt hiszik, hogy túró van benne, de nem: tej és tojás az összetevő.
A feltámadási szertartás után tartják az ünnepélyes pászkaszentelést. Ennek is megvan a rendje, módja.
Ferenc: Bizony, itt Hajdúdorogon mindenkinek megvan a helye, hogy a templom körül hol áll. Nem lehet csak úgy megállni valahol! Szó sem lehet róla! A kosarak hagyományosan a templom azon oldalára kerülnek, amerre az adott család lakik a városban.
Ildikó: Amikor ide kerültem, nekem ez olyan fura volt, de persze már megszoktam. Ilyenkor tele van a templomudvar, és olyan szép, ahogy ennek is rendje, hagyománya van.
Az ételszentelés után otthon folytatódik az ünnep.
Ildikó: Szépen megterített asztalra tesszük ki az ételeket. Gyertyát gyújtunk, imádkozunk. Először mindenki iszik a szentelt borból, majd a családfő keresztet rajzol a pászkára és megszegi azt. Nemcsak Hajdúdorogon, hanem más városokban is szokás, hogy a szentelt ételnek még a morzsája sem hullhat le, ezért inkább elégetjük, vagy a jószágnak adjuk oda, és erre a fiúk is figyelnek.
Az otthonotok is új köntösbe öltözik ilyenkor.
Ildikó: Nagyon szeretem kidíszíteni a lakást is az ünnepre. Még az ablakokba is teszek valamit, ami a Húsvét, a tavasz érkezését jelzi, persze az ajtódísz sem maradhat el. Szoktam tojást is festeni, bár már inkább a csoki tojásnak örülnek jobban a gyerekek. Hétfőn pedig indulnak a fiúk locsolkodni.
Ferenc: A fiaim ilyenkor összeszedik a barátokat, meg az összes szódás szifont, de az első „áldozat” mindig a feleségem Húsvéthétfőn. Persze elmennek a nagyszülőkhöz is, én pedig a rokonokhoz látogatok el. Annak idején bezzeg vödörrel jártam! De hát, az se most volt...(összemosolyognak)
Szerző: Bródi-Szilágyi Ilona / Hajdúdorogi Főegyházmegye