Rekordgyanús hőségben és óriási tömegek részvételével zajlott az Istenszülő elszenderedésének, közismert nevén Nagyboldogasszony napjának búcsúja Máriapócson.
Az idei búcsú azért is volt különlegesen szép, mert egybeesett Szent István apostoli királyunk és az államalapítás ünnepével. Ennek oka az volt, hogy a búcsút mindig az ünnepkörben kell elhelyezni, s mivel 15-e kedd volt, az ünnepkör első vasárnapja 20-ára esett.
Hőségrekordok dőlnek meg az idei nyár végén, ám ez sem riasztotta vissza az Istenszülőt tisztelő híveket attól, hogy ezen a hétvégén Máriapócsra zarándokoljanak – busszal, autóval, lovaskocsin, kerékpárral, motoron, gyalog. Sokan már a szombati lelki programokon is részt vettek, ekkor érkezett meg ifjúsági gyalogos zarándoklatunk is. Vasárnap reggel már érezni lehetett, hogy a szokásosnál is melegebb lesz, már reggel megizzasztotta az embert a fülledt meleg. Ennek ellenére a tér oldalán fölállított sátor, és templom környékének minden árnyékos helye megtelt a hívekkel.
Tizenegy órakor a Családvárból indult az asszisztencia három püspökünkkel, az ország minden tájáról érkező papokkal, diakónusokkal, és az ukrán bazilita atyákkal. Az oltár körüli- és a kántori szolgálatot fiataljaink, jelenlegi és leendő kispapjaink látták el.
Szentbeszédét Atanáz püspök Lukács evangéliumára építette, amelyet összekötött első királyunk ünnepével is. Lukács evangéliumában olvassuk (Lk 11,27-28), hogy tanítása közben egy asszony a tömegből felkiáltott: „Boldog a méh, amely hordozott!” Jézus erre azt felelte: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!”
„Ahogy ő sem, mi sem halványíthatjuk el az Istenszülő boldogságát, hiszen az ő emlékére gyűltünk ma össze, és ma ünnepeljük az országot neki fölajánló szent királyunkat is. Talán nem véletlen, hogy ezen a napon hunyt el ő is.”
Az Istenszülő Szűz Mária egész életében legfontosabb volt az Ige befogadása, kezdve az angyali üdvözlettől. Biztosra vehetjük, hogy ő volt a legelső, aki nem csak hallgatta, de meg is tartotta az Isten szavát. A zarándokok is azért jönnek ide, hogy meghallják Isten szavát, de maga Jézus mondja, hogy még ez sem biztos, hogy elég, mert kellő elhatározás hiányában üresjáratnak is bizonyulhat. Máté evangéliumában olvashatjuk (Mt 7,21-22): „Nem mindenki jut be a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, Uram!«, csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21-22). Számára nem elegendő azt felsorolni, hogy hányszor sóhajtoztunk vagy jártunk errefelé, mert az üdvösséghez cselekedni is kell. Ahogyan Ő maga mindig hűségesen teljesítette mennyei Atyja akaratát. Azt mondogatta: „nem a magam akaratát keresem, hanem az Atya akaratát, aki küldött engem.”
Szent Jakab katolikus levelében figyelmeztet bennünket: „legyetek az igének megtartói, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat! Mert ha valaki csak hallgatja az igét, de nem váltja valóra, az olyan, mint az ember, aki a tükörben figyeli arcát.
Tehát az Apostol is megerősíti, hogy mit sem ér a puszta meghallgatás, ha a hitet nem jó tettek követik. „Ha azonban teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! – akkor helyesen cselekedtek.” A zarándoklatunk a szeretet gyakorlásával válhat teljessé.
Háborús időkben nemcsak minden szó, hanem minden egyes tett sokszoros értékű. A jó szó életet, sőt életeket menthet, a rossz pedig tragédiához vezethet. Kontinensünk sok millió keresztény lakója még két világháború szörnyűségei után is mindig tartja a háború hagyományos igazolását, akár megelőző csapásról, akár jogos védekezésről szólva. Keleti keresztények tömegei hallgatják Jézus hegyi beszédét és még mindig magától értetődőnek tartják vagy elfogadják ártatlan emberek fegyverekkel történő meggyilkolását. Kétezer év után még mindig csak hallgatják, de nem tartják meg Isten igéit, Jézus parancsait. Mert ha betartanák, még őrült népvezérek parancsára sem gyilkolnák testvérnépeiket vagy ártatlan civileket. A Szentatya a „Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti)” kezdetű enciklikájában világosan kifejtette, hogy ma már nincs igazolás a másikak módszeres gyilkolására.
Mindegyikünknek – zarándokoknak, papoknak - megtérésre van szükségünk: nemcsak hazatérésre, hanem benső, lelki megtérésre. Olyan fordulatra, amilyenen Szent István királyunk ment keresztül a keresztelésekor és keresztény neveltetésének lezárultakor. De ugyanakkor senki se hivatkozzon Szent István erőszakos vezetői eljárásaira, hiszen egy évezred múltán az intézkedések módja is szükségképpen megváltoznak. Szent Istvánt mint Isten igéinek alázatos követőjét kell tisztelnünk és követnünk, kizárólag olyan eszközökkel, amiket az evangélium megenged.
Kegytemplomunk szentélyében az oltár mögött Petrasovszki Emmánuel épp az előző világháború végén festette meg Szent István országfelajánlását: a trónon ülő Istenszülő és Szent Fia előtt térdel a magyar király, mögötte pedig egy görög püspök feje is jól kivehető, aki minden bizonnyal Szent Hierotheosz, hazánk misszionáriusa. Mai ünnepnapunk szentjei együtt láthatók a monumentális alkotáson, ahol a magyar szentek mellett magyar és ruszin zarándokok is áhítattal közelednek az Istenszülő Szűz Máriához.
Velük együtt járulunk ma mi is őhozzá, hódolattal és felajánlásokkal. De jó elhatározásaink mellett kéréseket is hoztunk hazánkért, egyházunkért és a ránk bízottakért. Hogy ők is boldogak legyenek Isten igéjének megvalósításában…
Homíliájának végén Atanáz püspök megemlékezett arról, hogy pontosan 34 éve szentelték e helyen pappá metropolitánkat, Fülöp érseket 9 társával együtt. „Értük is imádkozunk, hogy papságuk kiteljesedjék Isten Igéjének maradéktalan és hűséges szolgálatában és megvalósításában. És azért is, hogy továbbra is sok jó papot szentelhessünk itt és szerte az országban. Az imádságban fáradhatatlanul buzgólkodó Istenszülő imáit kérjük magunkért és testvéreinkért, a magukra maradtakért és minden ránk bízottért!
A nagybúcsút nem csak a gyönyörűen énekelt imádságok, a pompás és nagyszámú asszisztencia, a többszörös ünnep tette csodálatossá, hanem az óriási hőség ellenére is zsúfolásig telt kegyhely, a folyamatos szentgyónás, az Eucharisztiához, áldásért, szenteltvízért, a kegyképhez végeláthatatlan sorokban kígyózók sokasága.
Az ünnepi Szent Liturgia végén a békéért, a jelenlévő és otthon maradó hívekért imádkoztunk, éltettük püspökeinket, akik szenteltvízzel hintve áldották meg a híveket.
Szerző és fotó: Király András