A miskolci székesegyház főbúcsúját az Istenszülő elszenderülése és mennybevétele ünnepén tartják.
A Nagyboldogasszonyról nevezett püspöki székesegyházban a búcsút, a hét bármely napjára essen is, mindig augusztus 15-én tartják meg. A kedd délelőtti liturgián a belvárosi hívek, ahogyan más búcsúi ünnepeken is, a város és a környék parókiáinak közösségével együtt ünnepelt. A Miskolci Esperesi Kerület papságát Papp András, kerületi esperes és Stefán Zoltán szirmai parókus képviselték.
Szemerszki Mihály, a székesegyház parókusa, felszentelésének 25. évfordulóját a napokban ünneplő Béres Gábor atyát hívta meg a búcsúi liturgia főcelebránsának. Gábor atya életében mindig fontos helyszín volt a Búza téri templom; a keresztség, a házasság és az egyházi rend szentségében is itt részesült.
A Szent Liturgián az ünnepi szónok Kiss Attila Gellért atya volt. Beszédében elsőként az ünnep lényegét fogalmazta meg: „A mai ünnepünk Krisztus feltámadásának a kibontakozása, mellyel az örök életet egyetemessé tette. Ebből először az Ő édesanyja részesült, kinek nem csak a teste, hanem a lelke is fölvétetett a mennybe.”
Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó édesanyjának, Máriának holttestét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe.
Az ünnepi kontákban így énekeljük: Az imádságban fáradhatatlanul buzgólkodó Istenszülőt, / a pártfogásban a mi változatlan reménységünket / a halál és a sír nem tarthatta meg sajátjának; / mivel őt mint az Életnek szülőanyját, / az ő szűz méhében elhelyezkedett Fiúisten /’ az örök élet dicsőségébe vezette be.
„Mondhatnánk úgy is, hogy mérhetetlenül boldogabb és dicsőségesebb élete lett a mennyben” - mondta Attila atya, majd így folytatta:
„Az Istenszülő elszenderedése és mennybevétele bizonyítja, hogy a halál nem sötétség, nem reménytelenség, hanem egy kapu. Nem jelent teljes megsemmisülést, hanem egy lépcsőfokot, melyen az ember hite és élete alapján az isteni életből részesül. Ez pedig csak egyetlen módon, az Isteni szeretet által valósulhat meg a mi életünkben és halálunkban.”
A gondolatot tovább folytatva a szónok azt is kifejtette, hogy csak a szeretet erősebb, mint a halál. Amikor valaki igazán szereti a másikat, azzal azt is kifejezi; szeretném, hogy te örökké élj. Ebben benne van az a bizonyosság, hogy semmi nem választhat el minket többé egymástól. De halált legyőző szeretete csak Istennek van.
Végül Dosztojevszkijt idézte fogalmazta meg beszédének zárszavát: „Minél nagyobb előrehaladást ér el a szeretetben, annál jobban meggyőződik majd az Isten létéről és lelkének halhatatlanságáról”, tehát önmagunkban találhatjuk meg azt a benső bizonyosságot, hogy van örök élet, ha isteni módon szeretünk. Ez a képesség mindannyiunkban megvan, ez istenképiségünk egyik legfontosabb jellemzője.
A liturgia a szokásos búcsúi körmenettel, evangéliumolvasással és a zárt templomudvaron közös vendéglátással, beszélgetéssel ért véget.
Szöveg és fotók: Varga-Juhász Bernadett/Miskolci Egyházmegye