Az élő Istennek szolgáljunk!

Az ózdi parókia rövid történetében ez volt a második alkalom, amikor diakónusszentelésnek lett tanúja a közösség. A templom búcsúünnepére összegyűltek most azért is imádkoztak, hogy az új diakónus Isten hűséges szolgájává váljon.

Az Istenszülő oltalmának ünnepén a Zsidókhoz írt levél 9. fejezetének első versei, a szent sátorról és az ószövetségi templomról szóló részek hangzottak el. A felolvasott apostoli szakasz folytatásában rejlő tanítással kezdte Atanáz püspök is a diakónusszentelés előtt elhangzott beszédet.

Az ószövetségi áldozatok „a bemutatót lelkileg nem tehetik tökéletessé” … „Krisztus azonban …saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” (Zsid 9,9.11-12)

Úgy gondolom, az apostoli szó mindnyájunkat elgondolkodtat arról, hogy keresztény élethivatásunk követelményekkel jár. Hiszen az apostol most idézett szavai azzal végződtek, hogy Jézus Krisztus hiteles, saját vérével bemutatott áldozata megtisztítja lelkiismeretünket, és képessé tesz bennünket arra, „hogy az élő Istennek szolgáljunk”. (Zsid 9,14) Ez minden krisztushívő hivatását is meghatározza. Hiszen a keresztelés szertartásán is halljuk Szent Pál apostol rómaiakhoz írt levelének szavait, amelyek szerint: Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk tovább benne? (Róm 6,2) „A régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek.” (Róm 6,6) Azzal folytatja az apostol, hogy immár a keresztséggel Jézus Krisztus élete működik bennünk, ezért „adjátok magatokat Isten szolgálatára, tagjaitokat pedig az igazság eszközéül szenteljétek az Istennek” (Róm 6,13).

A keresztség szentségének felvételével kezdődött a Bodrogközben Marczi András Istent szolgáló élete is. „A te kezed teremtett és alkotott engem, adj nekem értelmet, hogy megértsem parancsaidat!” (Zsolt 118, 73) „A zsoltáros által megfogalmazott határozott szándékot ismertem meg hét éve a felvételire érkezett András testvérben: a Jó Isten által átalakított értelemmel rálátni mindenre, amit Isten elrendelt és elvárhat tőlünk. A szemináriumban eltöltött években bizonyára ez az elhatározás folytatódott és teljesedett be olyannyira, hogy a mai napon már ugyanezen zsoltárnak egy másik versét választotta jeligeként magának: Tied vagyok én, üdvözíts engem! Mindnyájunk életében nagyon fontos az az önátadás, amikor már nem saját tudásunkra, erőnkre hivatkozva, hanem egyes egyedül Istenre hagyatkozva várjuk az ő kegyelmét” – mondta Atanáz püspök.

„Az Istenszülő oltalmának ünnepén ősi szokás szerint az egész közösségre, sőt lakóhelyére, a városra is kérjük Isten áldását és a mindnyájunkért imádkozó Istenszülő Szűznek oltalmát.” Ez után a főpásztor az ünnep eredetének történetéhez tette hozzá a szentelendőre is vonatkozó további gondolatait:

„A Krisztusért balgatagságot színlelő Szent András volt az, aki a hosszú virrasztásban, a liturgia szebbnél szebb részei közepette figyelmes volt az Istenszülő jelenlétére és közbeavatkozására. Ő, akit egyesek balgatagnak láttak, láthatta meg a láthatatlant, ő hívhatta föl a jelenlevő Epifániosz diakónus, majd pedig a többiek figyelemét az Istenszülő Szűz Anya jelenlétére. Azt szeretném, ha majd András testvérünk is ezzel a különleges karizmával büszkélkedhetne, hogy diakónusi szolgálatában lelkileg ő is szem előtt tartja a láthatatlant: hogy az Istenszülő láthatatlanul imádkozik érettünk Istenhez. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor az egész liturgiánk, sőt mondhatnám, az életünk is megváltozik.”

Bodnár Dániel parókus a közösség nevében köszöntötte az új diakónust és feleségét, Ritát. A szolgálat itt, Ózdon folytatódik: Marczi Andrást az ózdi parókia diakónusává és hitoktatójává nevezte ki Atanáz püspök.

A szentelésen sok ismerős között részt vettek a nyíregyházi Papnevelő Intézet rektora és növendékei.

Velük együtt imádkozzunk, hogy András diakónus is úgy legyen közöttünk, ahogyan Jézus is tette: „mint aki szolgál”.  

FÉNYKÉPEK (Palotai István)

Szöveg: Varga-Juhász Bernadett