A Debrecen-Csapókerti templom búcsúünnepén szentelte Kocsis Fülöp metropolita diakónussá Gedeon Tamást, az eddig alszerpapi rendben ott szolgáló kántort.
Június 29. mind a katolikus mind az ortodox egyházban nagy ünnep, ekkor emlékezünk meg Szent Péter és Szent Pál főapostolokról. Az ő tiszteletükre lett felszentelve 1999-ben a Debrecen-Csapókerti templom, melynek idei búcsúját az ünnepet követő vasárnap, július 3-án tartották. A Szent Liturgia keretében szentelte Fülöp metropolita diakónussá Gedeon Tamást, az eddig alszerpapi rendben ott szolgáló kántort.
Egyrészt a Máté evangéliumában található kafarnaumi százados történetéhez kapcsolódott Fülöp metropolita atya tanítása. Vajon mire gondolhatott Jézus, amikor kijelentette: a századosnak akkora hite van, hogy ilyet még Izrael fiai között sem tapasztalt? – hangzott el a szónoki kérdés. Gondolhatunk a százados alázatára, aki, bár kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a szolgáját, de hozzátette, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy betérjen a házába. De alázatot másutt is láthatott Jézus. Mi fogta meg őt ebben a pogány emberben?
A katonatiszt, hogy kérését igazolja elkezdett arról beszélni, hogy ő is tud parancsokat adni, és az alárendeltjei teljesítik is azokat. Mégpedig azért, mert mindennek ez a rendje. Olyan világban teljesülnek a parancsok, amelyikben rend van, s az, aki parancsol, annak engedelmeskednek. A kafarnaumi százados ekkor még nem tudhatta Jézusról, hogy ő Isten, de hatalmát látva – mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók – abban biztos volt, hogy ő ura itt mindennek, még a gonosz lelkeknek is.
A főpásztor a hallott apostoli szakaszban is hasonló igazságra mutatott rá. Szent Pál a rómaiakhoz írt leveléből kiemelte: „Míg ugyanis a bűnnek szolgáltatok, az igazsággal szemben szabadok voltatok.” De mi haszna van az embernek ebből a szabadságból? – folytatta a Szent Pál-i gondolatot. Mire való, mire jó az a szabadság, amikor az ember azt hiszi, azt csinál, amit akar? Ilyenkor ugyanis nem tesz mást, mint saját testi kívánságainak engedelmeskedik, valójában a bűnnek szolgál. Pedig a mai világ ezt hangoztatja, szinte szajkózza azt az igazságot, hogy az ember szabadsága mindenekfölött való érték, azt minden körülmények között tiszteletben kell tartani, minden embernek meg kell adni. Ez, persze így, önmagában igaz, dehát mi az ember szabadsága, mikor szabad az ember? Vajon akkor, amikor azt mondja: azt csinálok, amit akarok, engem ne korlátozzon senki!? A főpásztor rámutatott, hogy aki így gondolkodik, aki így él, az egész egyszerűen saját kénye-kedvének van kiszolgáltatva, neki a szenvedélyei parancsolnak majd, mégpedig egyre inkább. Számtalan ilyen emberi sorsot láttunk, amikor az ember rabjává lett a szenvedélyeinek.
Az ember szabadsága ugyanis nem azt jelenti, hogy mindentől függetlenek vagyunk. Ilyen ugyanis nincs. Egyszer s mindenkorra le kell rántani a leplet a szabadság hamis bálványáról – hangsúlyozta Fülöp atya. Mert hisz meghatározottságban élünk mindenféle szükségletekkel, kívánságokkal és valójában ezeket követjük. Sok ember azért szeretne gazdag lenni, hogy azt tehesse, amit akar, ne korlátozzák a szűkös anyagi keretei. De vajon boldogabb-e az az ember, akinek mérhetetlenül sok pénze van? Tudjuk jól, hogy nem: semmivel sem boldogabb egy vagyonos ember, az egyszerűen élőknél, akik viszont felismerték meghatározottságukat, korlátaikat és ezeknek megfelelően akarnak élni. Pontosabban annak megfelelően, akitől ezeket a meghatározottságokat kapták.
Eleve a teremtettségünknél fogva függő lények vagyunk. Minden, amink van, ami a mienk, amit használunk, azt mindet kaptuk valakitől. Leginkább tehát attól függünk, akitől mindezt megkaptuk. Ő tudja, hogy mire kaptuk, mire használhatjuk. „Amikor Isten szolgái lettetek, felszabadultatok a bűntől” – idézte újra a szentírási szakaszt a szónok. Erről beszél Szent Pál, ez az igazi szabadság, annak fölismerése, hogy kitől függök, és mire valók a tőle kapott adottságok. Aki Istent szolgája, az felismeri az igazságot, s az az igazán szabad ember, aki e szerint él. Aláveti magát Istennek, a Teremtőnek, elfogadja ezt a megkötöttségét, az emelkedni fog célja felé, az üdvösség felé. „Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet.” – folytatja Szent Pál. A földi vágyak lefelé húznak, az Istenre irányuló vágyak fölfelé – világított rá érsek-metropolita atya.
Majd a szentelés előtt álló fiatalemberre terelte a szót. Aki eddig alszerpap volt, most tovább szeretne lépni, lehajtja a fejét az oltár előtt, hogy még inkább szolga legyen. Felolvasóként már egyszer meghajtotta a fejét, akkor a királyi ajtó előtt, s hajának megnyírásával fejezte ki azt, hogy az egyház szolgálatára adja magát. Szép feladat ez is, amit aztán az alszerpapi fokozat követ. A felolvasó a kántorizálással, az alszerpap a ministrálással szolgálja a közösséget, de ezt a szolgálatot lehet tovább mélyíteni. Ez a szolgálat egyre közelebb visz az oltárhoz, az Eucharisztiához, az Istenhez.
Ez a több diplomával, jó állással rendelkező fiatalember, ez a több gyermekes családapa elhatározta, hogy még mélyebben szeretne szolgálni. Ezekben a fokozatokban látszólag egyre nagyobb hatalom adatik. A kántor is vezet, a hívek énekét. A diakónus is vezet, vezeti a liturgiát. Ám valójában nem ő vezet, hanem csak tudja, hogyan vezet a liturgia, ezt továbbítja. A kántornak is követnie kellett az egyházi előírásokat, nem egyéni produkcióval áll elő. A diakónus pedig még teljesebben követi az egyház előírásait, s így tudja közelebb vinni a híveket Istenhöz. S folytathatnánk a sort, mert a papnak még mélyebb alázatra van szüksége, hogy vezetni tudjon.
Ezen a ponton metropolita atya kitért arra a különleges helyzetre, hogy ezzel a búcsúi Szent Liturgiával egy fontos váltás is következik. Az eddig itt szolgáló Szarka Gergely atya más feladatot kap, és új parókusként most fog érkezni Kiss László atya. Pedig mindketten eddig is szerették a helyüket, a szolgálatukat, és a hívek is szerették őket. Most mégis engedelmeskednek az egyház előírásának, és váltanak, elfogadják az új feladatot, az új szolgálati helyet. Mintegy a szemünk előtt válik érzékelhetővé az egyházi szolgálat nehézsége és szépsége.
A diakónusok, papok pontosan ezzel tudják vezetni a híveket. Az alázatukkal, engedelmességükkel példát adnak, életpéldájukkal rámutatnak, hogy nem az a feladatunk, hogy a kívánságainkat kövessük, hanem az, hogy Isten akaratát valósítsuk meg. A hívek figyelmébe és szeretetébe ajánlotta a főpásztor az új parókust is, aki immár állandó diakónussal együtt végezheti a szolgálatait. Ugyanis a frissen fölszentelt diakónus a helyi közösséghez kapta megbízatását. Ezt már a búcsúi körmenet végén jelentette be Fülöp atya, láthatóan mind a hívek, mind az újszentelt diakónus nagy örömére.
Szerző: H. Varga Eszter/Hajdúdorogi Főegyházmegye, fotó: Orosz Mihály