Egy idős ember tanúságtétele a feltétel nélküli szeretetről, elfogadásról, tiszteletről
Bodnár Dániel, ózdi parókus írása:
"Sokszor belefutunk elgondolkodtató mondatokba, idézetekbe, használjuk a világháló nyújtotta közösségi felületeket, és néha napi missziós tevékenységünk, vagy talán még biblia olvasásunk is kimerül abban, hogy elolvassuk, netalán tovább is küldjük ezeket a képeket. A minap az alábbi idézetre lettem figyelmes. „Gonosz vicc lenne Istentől, ha holnap arra ébrednél, hogy csak annyid van, amiért ma hálát adtál.”
Még aznap csöngettek az iroda ajtaján, maszkot véve nyitottam ajtót, és ketten álltak az ajtóban: egy idős bácsi és főiskolás korú unokája. Temetés miatt jöttek, meghalt a bácsi felesége. Lassan lépkedtek befelé. Személyesen velük még nem találkoztam, talán egy kicsi bizonytalanság is volt bennük emiatt, hogy mi és hogyan is fog történni.
Szóba került, hogy honnan és hogyan is kerültek a településre, majd elkezdtünk beszélni a néniről, és csak úgy dőlt a bácsiból a szó. De nem akármilyen szavak. Valahogy az ember érzi már sok-sok temetési bejelentés után, megérzi, hogy a „holtakról a jót vagy semmit” esete forog-e fent, vagy valami más. Itt más volt, teljesen más.
Mert a bácsi minden egyes szavából mélységes tisztelet és szeretet sugárzott, amikor a feleségéről beszélt. „Tudja, mikor mi össze házasodtunk, az én hajdúdorogi rokonaim azt mondták, hogy még az újkáposztát sem fogjuk megélni.” Az az a rokonság szerint ez a pár nem volt összeillő, és ennek, mint kiderült, immár 58 éve.
58 "újkáposzta", közösen, együtt. Amiben minden bizonnyal jelen voltak a próbatételek, nehézségek, a nagyon korán megromló egészség, a kilátástalanság, de minden nap jelen volt a hála. A hála, hogy a másik valóban feltétel nélkül elfogad és szeret. A hála, hogy a másik talán néha túlzóan is háttérbe szorítva magát, az én életemet akarja segíteni, szolgálni. „Valahogy kiszerette belőlem a szeretetet” - fogalmazott a bácsi.
Nekem vajon hány új káposztám volt már eddig? Vajon tudok-e férjemről, feleségemről akkor is tisztelettel, szeretettel beszélni, amikor ő nincs a közelben? Tudok-e hozzá szólni addig, amíg mellettem van, mellettem lehet. Érzem-e a hálát, kimondom-e azt személyes imádságaimban, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy ő van nekem?"