„Ne félj, csak higgy!” - Márk evangéliumának sora adott biztatást a fiatal felnőtteknek, azaz a 22+ gyalogos zarándoklat részvevőinek a Tokajból Máriapócsra tartó fizikai és lelki úton 2020. július 16-19. között.
„Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36), halljuk a fülünkben, mikor egy járványhelyzetben, egy hosszú karantén után talán félve, mégis bizalommal, vágyakozva regisztrálunk az első közösségi, lelki programunkra, a 22+ zarándoklatra. Bennünk van a találkozás izgalma, reménye, de a lelki megújulás, felfrissülés igénye is.
Láttam magam előtt a távot, az ifjúsági zarándoklat emlékei után ismertem a (fizikai) kihívásokat, mégis az újdonság varázsa kerített hatalmába, amikor Tokajban este végignéztem a zarándokokon. Nem hiába, fiatal felnőttként az emberben talán egy nagyobb fokú lelki tudatosság tud jelen lenni egy ilyen esemény során, mint tinédzserként. A mag, ami liturgialátogatásokon, imaéletben, valamint a korábbi ifjúsági zarándoklatokon impulzus és jó benyomás szintjén szárba szökken, talán ebben a korban kezdi el igazán nyitogatni virágait, meghozni terméseit. Akár százszorosan. Tudatosság, igény és nyitottság: ez a három fogalom volt az, ami végignézve a fiatalokon eszembe jutott.
A 22+ újdonsága továbbá, hogy az ember már nem fekete-fehéren gondolkodik: az én tapasztalatom az volt, hogy nem csak az elmélkedések, szertartások során lehetséges Isten-élményt keresni, ahogyan a közösségi dimenzió sem csak a gyaloglások vagy esti beszélgetések során lehet jelen számunkra. Ahogyan a liturgia szó jelentése is „közös munka”, úgy egy-két mély beszélgetés is felért számomra egy lelki programmal. A határok elmosódnak, s ahol a nyitott szív képes befogadni, ott valóban születhet, elindulhat valami.
S ha az ember ilyen kontextusban, ilyen dimenzióban reflektál, akkor talán el lehet engedni a programpontszerű beszámolót, és inkább ezekre a dolgokra figyelni, ezekért hálát adni. Megköszönve a szervezőknek, hogy a bizonytalan helyzetben kitartottak a zarándoklat mellett, hálát adni vendéglátóinknak, mindenkinek, aki hozzátett bármilyen formában a zarándoklat lebonyolításához: papoknak, kántoroknak, kereszt- és "bömbivivőknek", kisbuszvezetőknek. Főpásztorainknak, akik nemcsak útnak engedték nyájukat, hanem velük is tartottak. Lóczi Tamás atyának, aki kalauzolt és bátorított bennünket félelmeink, béklyóink témájában az elmélkedések során. Zarándoktársainknak, akikkel egy közösségként, „egy szájjal és egy szívvel” igyekeztünk az úton. Hálát adva a Jóistennek, hogy emberi terveinkre áldását adta, amikor egy világjárvány közepén is együtt zarándokolhattunk.
S talán ez az élmény az, amit igazán érdemes magunkkal vinnünk: az úton, amelyen haladunk, sosem vagyunk egyedül. Vannak társaink, akikkel egy csónakban evezünk és hasonló értékek kötnek össze bennünket. Akikre számíthatunk az úton. Azon az úton, amelyen már nem félni, hanem csakis hinni szeretnénk. Istennel.
Szöveg: Janka György, fotók: Trestyánszki Csaba
További fényképek a GIF - Miskolci Egyházmegye Görögkatolikus Ifjúsági Fóruma közösségi oldalán