Orosz Atanáz püspök 2020. június 6-án szentelte pappá Troszt Ákos diakónust Miskolcon, a Székesegyházban.
A szentelésre készülő diakónussal beszélgettünk:
Miért és hogyan választottad a papi hivatást? Családotokban a papi "minta" mennyire volt meghatározó?
A papi hivatásra való erős hívó szót érettségim előtt fél évvel éreztem. De így utólag visszatekintve, meghívásom sokkal előbb kezdődött, mint ahogy ez tudatosult nálam. A papi hivatás választása ugyanis folyamatosan érlelődött bennem. Természetesen meghatározó volt ebben családi hátterem, szüleim keresztény, elfogadó, bizalommal teli nevelése, továbbá a közösség, amely körülvett.
Gyermekkoromban egyszerűen csak jól éreztem magam a templomban, örömmel ministráltam, szerettem az egyházközségi közösségben részt venni. Az egyházi gimnázium első éveiben voltak rövid fellángolásaim a papság irányába, de ezek csak rövid ideig tartottak.
A papi hivatás gondolatához leginkább családom tagjainak és papjainak élete, szolgálata, Istenhez való közelsége, valamint az ifjúsági zarándoklatok vezettek leginkább. Nagyapám elhivatott papi szolgálata pedig már kisgyermek koromtól megérintett; következetes, kitartó és áldozatos munkája példává érett előttem.
Viszont nehéz pontosan leírnom a választás okát, ez egy összetett dolog, nagy titok. Olyan ez, mint amikor valaki szerelmes: vonzódást érez és egyre inkább kötődik a másikhoz. A papi hivatás választásával én is így vagyok.
Hogyan készültél a szentelésedre?
Ez egy hosszú folyamat. A szeminárium évei alatt tanulmányokkal készültem a papságra, majd ezt követően a különböző szinteken való szolgálattal (felolvasó, alszerpap, diakónus). A teológiai képzés, a szemináriumi nevelés nemcsak ismeretekkel gyarapított, hanem emberileg is formált és mélyítette az istenkapcsolatomat.
Visszaemlékezve sok esetben ez az út nehézségeket is jelentett számomra. Talán nem vagyok egyedül, akit a körülmények a hosszú képzés alatt egy-egy alkalommal megingattak utamon. Idővel viszont ahelyett, hogy ezek a megingások véglegesen elvették volna szándékomat a papi szolgálat iránti vágytól, még inkább megerősítettek abban, hogy jó helyen vagyok.
Tavaly nyár eleji diakónusszentelésem kiemelkedő állomása volt a papi életre való készülésemnek. Lehetővé tette, hogy még közelebb kerülhessek az oltári szolgálathoz. Az addigi feladatokat, mint a kántorizálást, vagy a felolvasást, kiegészítve, a diakónia elsősorban az Oltár körüli tevékeny, közvetlen szolgálatot jelentette.
Mit jelent számodra a szolgálat?
A szolgálat számomra azt jelenti, hogy nem munkaként tekintek a feladataimra, hanem azt hivatásként élem meg: szeretem, amit csinálok, és mindezt igyekszem teljes elkötelezettséggel és nagy alázattal tenni.
Miben tevékenykedtél eddig?
Szemináriumi éveim közepén a szociális munkát a Miskolci Egyházmegyében kezdtem meg, ahol a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola és Szakiskola Kollégiumában közel nyolc hónapot nevelőként dolgoztam. Az eltöltött idő alatt megismertem a fiatalok sajátos életvitelét és az itt élő embereket, életüket és problémáikat.
Szociális évem másik állomása a tiroli Bárka Közösség volt. Ez a közösség – bentlakásos formában – az önálló életvitelre képtelen középsúlyos értelmi fogyatékos embereket karolja fel. Többségüknek a családot az itt szolgáló segítők és önkéntesek jelentik. Ebben a közösségben az volt az elsődleges feladat, hogy a gondozottaknak teljes életet biztosítsunk, amihez hozzátartozik a munka és hitük megélése is. Élményt és feltöltődést jelentett számomra ez az önkéntes szolgálat is.
Melyik "szakterülete" érdekel a pasztorációnak?
Szívemhez közel álló terület a kórházpasztoráció, az egyháznak ez a különleges szolgálata, melynek központjában a beteg személy problémái, emberi kapcsolatai, valamint az Istenhez fűződő viszonya áll.
Abban, hogy ez a pasztorációs terület közel került hozzám, valószínűleg szerepe van annak is, hogy hitem elmélyülésében a kórházlátogatások is segítettek. Szemináriumi éveim kezdetétől ugyanis nagyobb ünnepek tájékán vagy akár év közben, saját elhatározásból vagy a kórházlelkész atya külön kérésére, meglátogattam a betegeket a kórházban. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy az ilyen látogatás milyen sok erőt ad a betegnek a gyengeség, a fájdalom elviselésében, mikor megerősítést kap abban, hogy életének célja Krisztus, reménye az örök élet, mely a szenvedésben az egyedüli vigasztalás számára.
Az itt szerzett tapasztalatok olyan hatással voltak rám, hogy a szakdolgozatom témáját is a kórházpasztoráció adta.
Választottál papi jelmondatot?
Papi szolgálatomra készülve az „Aki nekem szolgál, az engem kövessen. (Jn 12.26) jelmondatot választottam.
Azért erre a jelmondatra esett a választásom, mert ez az előttem álló papi élet fontos jellemvonását fogalmazza meg számomra. Elsőként az Istennel való szoros, személyes, lelki kapcsolat megvalósítását. Kifejezi továbbá nemcsak a lelki, hanem a papi élet evilági síkját is, a feladatok elvégzését, a szolgálat megélését, nem utolsósorban pedig a mély és személyes emberi kapcsolatok kiépítését, ápolását.