A fenti szentírási idézettel köszöntjük Béres Miklósné tisztelendő asszonyt születésnapján. A kerek évfordulón emlékeiről mesélt, köztük a férje mellett töltött, több mint fél évszázados közös szolgálatról.
Az alábbiakban Béres Miklósné, Julika tisztelendő asszony tanúságtételét adjuk közre:
„Éveink napjai hetven esztendő, jó erőben lehet nyolcvan év, de ez javarészt csak fáradság és fájdalom” (89. zsoltár)
Isten kegyelméből betöltöttem a hetvenedik életévemet. Hetven év a történelemben kis idő, de a mi, emberi életünkben állomáskő, mely előtt illik megállni, számot vetni és hálát adni.
Hálát adni a Gondviselő Istennek, hogy jóságával és kegyelmével halmozott el, hogy hetven évvel ezelőtt, 1950. február 13-án láttam meg a napvilágot. Ekkor lettem a keresztség és bérmálás szentségében Isten gyermeke és egyházam tagja, egy rendkívül nehéz történelmi időben, amikor az Isten haláláról tanítottak az iskolában. Családunk viszont az élő hit és a békesség szigete volt, ahol készen kaptam a hitet, és az utat az üdvösség felé. Tisztes polgári egyszerűségben éltünk. Nem nélkülöztünk, de nem is dúskáltunk. Meghatározó volt életem, hivatásom kibontakozásában a fészekmeleg család, a keresztény légkör, a közös családi ima.
Édesanyám jósága, aki fény volt a családban, a kezeket imára kulcsoló kéz. Az ő szeretete nem tartaléklángon égett. Tizenegyen merítettünk ebből a fényből, neki csak az volt a dolga, hogy napsugár legyen.
Édesapám határozottsága, vezető ereje, az egyháznál betöltött szerepe, mint kántor, képviselő testületi tag, de az egyházközség gondjait vállán viselő keresztény. Figyelmeztetés sokak számára, hogy csak az élet és a példa rendelkezik bizonyító erővel, semmi más. Ő volt nagy családunkban a korlát, aki nem korlátoz, hanem véd, aki úgy fej, hogy nem fejes, a felelős felelősségre vonó, a mindnyájunk sorsáért felelős szülő. Kár, hogy nem hallhatjuk többé szüleink szavát. Ők már egy magasabb helyről vigyáznak ránk.
Nem maradhat ki életrajzomból Tekla nővér sem; édesanyám testvére, aki szüleivel együtt, velünk élt. A diktatúra legkeményebb éveiben volt pedagógus. A „nem csak elvi síkon működő ateista kampány” sem tudta megrendíteni hitéhez való rendíthetetlen hűségét; remélt a reménytelenség ellenére. Pedagógusi állásából elbocsájtották az egyházhoz való hűsége miatt, azonban ő meg nem alkudott, semmit fel nem adott. A hatvanas évek elején közölte velünk élete legnagyobb örömét; hogy letette az örök szerzetesi fogadalmát Dudás püspök jelenlétében, egy éjszakai órában. De családunk védőangyala is volt. Lelkiekben, anyagiakban, kultúrában és művészetekben is nevelt, oktatott minket. Azt is csodáltunk, hogy olyan odaadással, összeszedettséggel végezte pedagógusi munkáját, mintha a világtörténelem leglényegesebb teendőihez fogott volna, pedig csak egyszerű, falusi gyermekeket tanított. Élete koronája volt, hogy a Máriapócsi Bazilita Rendházban élte meg utolsó éveit, imádságban és életszentségekben.
Büszke vagyok rá, hogy nagycsaládban nőttem fel. Szüleim az élet keresztény kultúráját követve tovább adták az élet felbecsülhetetlen ajándékát és így hatan lettünk testvérek; István (1946), Klára (1954), Mária (1957), János (1960), Gábor (1964). János testvérem bökönyi parókus, Gábort pedig tizenhat évesen magához szólította az Úr. Nagy jövő várt rá!
Jómagam szerettem volna tovább tanulni, de miután Béres Miklóssal, tizennégy évesen, a máriapócsi Illés napi búcsún megismerkedtünk, így érettségi után 1968. augusztus 6-án, a mikóházi, ősi, műemlék templomban örök hűséget fogadtunk. Férjemet 1968. augusztus 18-án szentelte pappá Dudás Miklós püspök. Augusztus 25-én, Berzéken mutatta be az első Szent Liturgiát.
A várva várt dispozíciót október elsejével kaptuk meg, Baskóra. El sem tudtunk képzelni, hogy hol van az az ismeretlen település. A térkép dimbes-dombos tájat mutatott. Mindig rajongtunk a hegycsúcsok, a természet lágy öle, a vad vidék után. A nyelv kopott, a jelző színtelen, mikor arra gondolok, amikor megláttuk azt a csodálatos festői tájat a zempléni hegyek közepén. Gyönyörű templom, szép parókia, áldott jó hívek szeretete fogadott. A falu lakosainak száma akkor 580 fő volt. Gyakorlatilag mindenki templomba járt; még a tanácselnök és a párttitkár is gyakorolta hitét abban a világban, amikor még papokat tartóztattak le, és komoly börtönbüntetések születtek. Számunkra gyönyörű évek voltak ezek. Sok fiatal, izgalmas hittanórák, vidám kirándulások, komoly zarándoklatok. Első nagy szerelem. Ezért imádkoztam ötvenkét év távlatából: „El ne hagyd első szeretetedet.”
Itt születtek gyermekeink: Júlia, Mária, Miklós és Apollónia. De itt találkoztunk először a megpróbáltatás keresztjével is, amikor Júlia lányunk heteken át lebegett élet és halál mezsgyéjén. Nagy próbatétel volt, de ez is a javunkra szolgált. Formálni, alakítani akart az Úr, hogy el ne bízzuk magunkat. De Julikával is tervei voltak az Istennek; hiszen négy gyermekéből kettőt, Mátét és Ákost, az oltár szolgálatára hívta.
1979-80-ban a templom felújítására került sor Baskón. Tulajdonképpen én ösztönöztem a férjem, hogy új padokat és művészi kivitelű ikonosztáziont kapjon az Isten háza, melyet Keresztes Szilárd püspök áldott meg.
Férjemet 1981. január elsejével, a halálozás folytán megüresedett mucsonyi egyházközség parókusává nevezte ki a főpásztor. Igen nagy megtiszteltetés volt ez számunkra és hatalmas kihívás. Férjem bemutatkozó beszédében mondta el küldetésnek lényegét: „Szolgálni akarok és nem uralkodni, szolgálni teljes szívemből és minden erőből Isten népét”.
Meg kellett szerveznie a hitoktatást, a felnőtt- és ifjúsági hittant, az egyháztanács felújítását, a parókia teljes átalakítását. Később a templom és kápolna külső és belső renoválását.
Mucsonyban rendkívül felpörgetett tempóban éltünk a húsz esztendő alatt. A lelkipásztori munkán túl a parókián zajlott az Exarchátus papi rekollekcióinak sorozata hosszú éveken át, konzultori-, szenátusi ülések is. Az Adminisztratúra Bírósága, a Keleti Kongregáció magas rangú prefektusa és titkára is több alkalommal vendégünk lehetett. A hatalmas parókia három nagy szobája az Exarchátus, az egyházközségi és ifjúsági összejövetelek közösségi háza szerepét töltötte be.
A lelkigyakorlatok sorozata, a nagyböjti szent negyven nap alatt teológiai tanárok, vendégelőadók, később szerzetes atyák formálták, alakították híveink, különösen a fiatal felnőttek lelkét.
Őszinte szerénységgel szeretném leírni, hogy a mucsonyi kántorizálást hétköznaponként én vezettem, és 1981 nagyböjtjében megtanítottam a híveket az előszenteltek liturgiájának gyönyörű dallamaira.
Számtalan zarándoklatot szerveztünk a fiatalokkal: Máriapócs, Máriazell, Czestochowa, Róma, Bécs, Győr, Esztergom ….
1986-88 a szenvedések évei voltak. Férjemmel mindketten megbetegedtünk; szanatóriumok, kórházak, kezelések sorozata. Isten szeretetének jele, hogy keresztjét is megosztja velünk. Tudtuk, a szenvedést el nem kerülhetjük, mert az a feltámadás útja. Most már látom, ez is elkészült a hetven év töviseiből.
A mucsonyi évek felejthetetlenül szépek voltak: a sok kirándulás, sportolás a fiatalokkal, a hittan órák előtti-utáni futballmeccsek, asztaliteniszezés, szánkóverseny a kápolna melletti dombról. Mozgalmas, nyüzsgő fiatalok vettek körül. Egy focizni szerető kislány később innen került be a magyar női futballválogatottba, és itt sportolt tizenöt éven át.
Az ifjúság nevelésében igen nagy segítségünkre voltak saját gyermekeink. Utólag is hálát adunk a gondviselő Istennek, hogy mind a négy gyermekünk kivette részét az ifjúsági közösség szervezésében, a hittanórák létszámának látványos növekedésében. Ennek folytatása most már az ő feladatuk lett.
Húszévi mucsonyi szolgálat után, férjem áthelyezését kérte a megüresedett edelényi parókiára. Itt folytatta közel hatvan évesen, kissé megfáradtan, a fiatal, lelkes közösségben lelkipásztori munkáját. Igen nagy hálával és szeretettel gondolunk vissza rájuk. Isten áldja meg őket jóságukért!
Istenem, az elmúlt hetven év alatt mennyi kegyelemmel, ajándékkal halmoztál el engem! Hogyan köszönjem meg Neked? Hogy az emberi lét ajándékán túl, egy magasabb rendű élet távlatait nyitottad meg előttem, amiben majd végleg megnyugszik tovább élő lelkem.
Hogyan köszönjem meg Neked, hogy áldott gyermekekkel és unokákkal ajándékoztál meg, akiknek élete mindkettőnk vonásait összefogó utódokban teljesedik ki?
Tudom, ezt a szép kort elérve, hogy a gyertya egyre fogy a kezeimben, az út egyre rövidül, a lábaim alatt, az élet egyre jobban siklik ki kezeim közül.
Tudom, hogy a Nap hamarosan lemegy életem egén, a függöny legördül előttem és minden véget ér! Elenyészik ez a drámai és evilági színtér és megkezdődik egy soha el nem múló élet.
Hiszem, hogy áldozópap férjemmel és a nagy családommal eljuthatok majd az Igazság Tengerébe, a szeretetet örvénylő tüzébe, a szépség színözönébe. A harmóniák örök ritmusába léphetünk majd be, ami Isten színe látása és az örök Élet!