"A hosszú élet a Jóisten ajándéka, amiben engem is részesített" - ezt mondta Morvai Mária, Márta nővér abban az interjúban, amit 95. születésnapja alkalmából készített vele Király András a Görögkatolikus Szemlélet magazin szerkesztője.
Király András
Márta nővér
Márta nővér kilencvenöt éves lett. Ha a névről nem jut eszébe az olvasónak, kiről is van szó, segítek: ő az, aki ötvenegy éven át gondozta, takarította, ápolta a máriapócsi bazilikát, a liturgikus öltözeteket és eszközöket, kántorkodott, és vezette a kegytárgyboltot. Az utóbbi években már bottal járt, de tenni akarása egy percre sem lankadt. Aki az elmúlt években, évtizedekben búcsún járt Máriapócson, biztosan találkozott vele. A munkában lelte örömét, a templomban volt a legboldogabb. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy élete túlnyomó részét a Szűzanya mellett töltötte. Alighogy örökfogadalmat tett, a Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek közösségét is betiltotta az akkori államhatalom, rendházukat elvették. A szétszóratás negyven éve alatt Márta nővér jelentette a bazilita nővérek jelenlétét Máriapócson. Negyven éven át – csakúgy, mint más szerzetesek Magyarországon – csak titokban élhetett szerzetesi életet. Két éve ágyban fekszik – elfáradt a teste, nem tud járni. Az elméje azonban friss, szemüveg nélkül olvas, elsőként mindig a Görögkatolikus Szemlét és a Szemlélet magazint. Azt mondja, most végre van ideje arra, amire ötven évig nem volt: imádkozni.
(...)
Mi jut eszébe, ha azt mondom, hogy kilencvenöt éves?
A hosszú élet a Jóisten ajándéka, amiben engem is részesített. Sokszor nehéz már, de van időm a türelmet gyakorolni. A legszomorúbb azért vagyok, mert rengeteg munka lenne, és túl sok jut azokra, akik tudnak dolgozni – olyan szívesen levennék egy kis terhet a vállukról, de nem lehet, mert nem tudok lábra állni. Ötvenegy éven át engedett dolgozni a Jóisten, és most csak az ágyban fekszem. De mindig azt kell szeretni, amit ad nekünk – nekem azt, hogy nem tudok járni. Kicsit lassan telnek így a napok, de igyekszem minél többet olvasni és imádkozni, mert korábban ezekre nem volt elég időm. Most jut bőven, és bizony, van kiért imádkozni. Főleg a fiatalságért kell, mert sajnos már kiskoruktól bántják a Jóistent csúnya beszéddel, engedetlenséggel, később egyre több mindennel. Sokan tengődnek, nem csinálnak semmit, holott a lehetőség mindenki előtt adott, a határ a csillagos ég. De ha valaki nem szeret tanulni, legalább dolgozzon. Meg kell érteniük a fiataloknak, hogy nem ők diktálnak, nem ők irányítanak. Az engedelmesség nagyon nehéz dolog, de a nélkül nem sokra viszik. Megfogadtam, hogy sokat imádkozom értük, és a kispapokért, hogy kitartsanak elhatározásuk mellett, és jó papok legyenek. Azért is sokat imádkozom, hogy még többen jelentkezzenek szerzetesnek. Régebben minden évben több jelöltünk volt, ma alig akad. Az én csacsi eszemmel úgy gondolom, azért hagyott ilyen sokáig élni a Jóisten, hogy a tűrés mellett sokat tudjak imádkozni másokért.
(...)
Meséljen a fiatalságáról!
Tiszaszalkán születtem 1921-ben, Beregdarócon nőttem fel. Édesapám juhász volt, majd gazdálkodó lett tíz holdon. Kiskoromban otthon segítettem, amit tudtam.
Elég korán, 15 évesen elhatároztam, hogy szerzetes leszek. Megnyugtató volt a tudat, hogy biztos voltam az elhatározásomban. Édesanyám nem örült neki, féltett. Azt mondta, jöhet egy olyan időszak, mint a spanyol polgárháború, amikor kivégeztek, ablakon hajítottak ki nővéreket. Erre én azt mondtam, Máriapócson nincs olyan magas épület, ahonnan kiesve bajom lenne...
Minden búcsúra elmentem, állandóan a nővérek sarkában voltam, mindenhova követtem őket. Amikor az atyák vagy a nővérek misszióba jöttek, telve voltak a templomok, nagyon szerettem hallgatni, ahogy beszélnek. Nagy öröm volt, hogy fölvettek a rendbe 1943-ban.
1935-ben érkezett Máriapócsra négy nővér, akiknek a bazilita atyák adtak szállást, élelmet. 1941. november 8-án szentelte fel Dudás Miklós püspök atya az épületünket, ahol most is vagyunk. Szerencsére a háborúból nem sokat észleltünk Pócson, mert olyan szegény falu volt, hogy a legtöbben mezítláb jártak az utcán. A szovjet megszállás hírére azonban a fiatalokat hazaküldték, nehogy bajuk essen. Csak három hónap múlva térhettünk vissza, amikor az oroszok elhagyták Máriapócsot.
Egyre több nővér jelentkezett, 1950-ben már huszonnégy örökfogadalmasunk és négy novíciánk volt. Én is ekkor tettem örökfogadalmat. Nagyon nehéz volt odáig eljutni, az utolsó vizsgánk különösen nehéz volt, de annál nagyobb öröm volt túl lenni rajta. Az örökfogadalom után alig néhány hónappal aztán az állam elvette a rendházat, és hazaküldtek bennünket. Nem lehet elmondani, milyen szomorúság volt ez. Két nővér maradhatott, de ők is csak addig, amíg át nem vették a rendház épületét. A szerzetes atyák házában ideggyógyintézetet, a miénkben gyermekotthont hoztak létre állami gondozottak részére.
Mi történt a rend feloszlatása után?
Hazamentem Beregdarócra. Néhány nap múlva kopogtatott egy rendőr az ajtónkon, és közölte, hogy sürgősen vállaljak munkát, vagy elvisznek. Csak háztartásban helyezkedhettem el, mert egyedül oda nem kellett semmilyen ajánlás. Volt Nyírbátorban egy nagyon rendes orvos, nála helyezkedtem el. Itt volt, hogy huszonnégy órát dolgoztam egyhuzamban. 1956 októberében ott voltam, amikor a főtéren traktorral döntötték le a szovjet hősi halottak emlékművét. Azt hajtogattam, hogy nem kellene ledönteni, csak a szöveget kicserélni rajta, s máris a magyar hősi halottak emlékműve lenne… 1957-ben szükség volt még egy nővérre Máriapócson, mert az ott maradt két nővér nem bírta magában a templom körüli munkát. Mondanom sem kell, mekkora örömmel, szinte azonnal jöttem a hívásra. Nem élhettünk közösségben, de legalább itt lehettem. Azóta itt dolgoztam Pócson. Nagy templom ez, sokat kell mosni, takarítani, a liturgikus öltözeteket tisztítani, volt munka bőven, de nagy örömmel és szeretettel végeztem minden rám bízott munkát. Kántor is voltam, ez volt a legnagyobb örömem.
Milyen érzés volt az 1989-es fordulatot megélni?
Azt nem lehet szavakkal kifejezni… Olyan boldogság volt, hogy nem lehet elmondani. Az örökfogadalmam előtti éjszakán voltam ilyen boldog azelőtt. Olyan izgatott voltam akkor, hogy nem tudtam aludni. Hasonlót éreztem 1956-ban is. 1989-ben végre valódinak látszott a változás, 1991 februárjában pedig visszaköltözhettünk a rendházba. Óriási volt az öröm, hiszen ötvenegy évet vártunk rá… Ráadásul abban az évben jött hozzánk a Szentatya, akivel találkoztam is, áldoztam is nála. Két ilyen csodálatos ajándékot kaptunk a Jóistentől ugyanabban az évben!
Születésnap alkalmából hosszú életet szoktunk kívánni, de ez Márta nővérnek már megadatott. Mit kívánhatunk Önnek?
Türelmet! Sok-sok türelmet. És azt, hogy az utolsó pillanatig szeressem a Jóistent. Nekem már nincs másra szükségem. Nem kérek száz évet, megelégszem ennyivel is. Úgyis az lesz, ahogy a Jóisten szeretné. Lehet, hogy még megajándékoz néhány évvel, de lehet, hogy nem. Nem számít. Készülök a halálra, szoktak körülöttem meghalni idős emberek az otthonban, tanulmányozom, milyen szépen, csöndben elaludni. De hogy mikor, az az Úristen dolga.
(...)