Igazolható-e az Ószövetség isteni eredete?

I. Ellentmondások az Ószövetségben?

Sok szépet tanultunk az Ószövetségről. De aki olvasni kezdi annak könyveit, zavarba jön. Beszéltünk a szerető, irgalmas Istenről. Ezzel szemben a Biblia lapjain isteni haraggal találkozunk. Beszéltünk Isten egyetemes emberszeretetéről. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a zsidók olykor csak saját népük Istenének tartják Jahvét.
Beszéltünk emberszeretetről. Ezzel szemben az Ószövetségben találkozunk az itt mondottakkal szögesen ellenkező leírásokkal: bosszúállással, meghódított népek kiirtásával stb.
Beszéltünk egy csodálatos Messiás-Isten - Jézus - várásáról. Ezzel szemben az Ószövetség egyes leírásaiból úgy látszik, hogy a zsidók olyan hősre vártak, aki saját népüket juttatja világuralomra.
Úgy tűnik tehát, hogy az ószövetségi Szentírás nem sokban különbözik a korabeli - emberek alkotta - vallási könyvektől.
 

II. Az Ószövetségben Isten működik

1. Az ószövetségi kinyilatkoztatás fejlődik - Jézus felé

Ha egy nem hívő felnőtt megtér, átalakul az élete. A kereszténység sok igazságát mégsem tudja azonnal felfogni, csak talán évek múltával. Lelke még sokáig telve van régi - nem keresztény - elképzelésekkel és hibás beidegződésekkel (pl. önzés, bosszúállás, harag, ítélkezés, gőg stb.) Amilyen mértékben élni kezdi a belátott jézusi elveket, olyan mértékben nyílik meg a szíve újabb és újabb igazságok befogadására. Sőt ez a lelki fejlődés még a “tapasztalt” keresztények életében is folytatódik. - Hasonló fejlődésen ment át a zsidóság is történelme során...
A zsidóság pogány hagyományokból táplálkozott, pogány környezetben élt. Így kapta Krisztus előtt 1850 táján az első kinyilatkoztatást Ábrahám és családja. A kinyilatkoztatás kezdetben olyan volt számukra, mint a fény, amely éppen csak áttöri a sötétet. A zsidók ekkoriban éppen hogy csak néhány lényegi igazságot értettek meg. (Pl. hogy Isten, a világ teremtője szereti az embert; hogy az embernek szeretnie kell embertársát stb). De számos pogány elképzelést még sokáig megtartottak. Ahogy múlt az idő, s ők mind jobban életre váltották azokat az életszabályokat, amelyeket a kinyilatkoztatásból megismertek, annál inkább alkalmassá váltak arra, hogy a mélyebb isteni igazságokat is megértsék. Illetve az évszázadok múltával a próféták közvetítésével mind mélyebb isteni kinyilatkoztatásokban részesültek. Ez a fejlődés tükröződik a Biblia lapjain.
A kinyilatkoztatás fejlődése a Szentírás legtöbb tanításában megtapasztalható. Tanultunk a zsidók egyedülálló istenszeretetéről és emberszeretetéről; de ezek is hatalmas fejlődésen mentek át. Hasonlóan fejlődött a szövetségről, a Messiásról vagy az emberiség egységéről való elképzelésük is.
Amikor a zsidó nép, illetve annak egyes tagjai a kinyilatkoztatás évezredes vezetése által megtértek arra, hogy felfogják Jézus tanítását, akkor vált alkalmassá az idő, hogy Isten elküldje Fiát. Jézus eljött, hogy elhozza az egyetemes testvériség életformáját a földre.

A kinyilatkoztatás fejlődését a napfelkeltéhez is hasonlíthatjuk. Ezt először csak halvány derengés jelzi. Aztán egyre nő a fény, míg végül felbukkan a láthatáron a nap izzó korongja. Az ószövetségben is így fejlődött a kinyilatkoztatás “fénye” , Isten igazságainak ismerete. Végül eljött maga Krisztus, az “Igazság Napja” .
A zsidók kezdetben úgy képzelték, hogy Isten csak az ő népük Istene és nem mindenkié. Így a szövetség jelentőségét is abban látták, hogyha ők megtartják Isten parancsait, akkor Isten megvédi őket más népek ellen. Csak évszázadok után, a próféták tanítása által értették meg, hogy Isten az egész világ Istene, aki mindenkit szeret, és minden népet meghív országába és az új szövetségre (Iz 2,1-4; 66,18k). Csak idővel értették meg azt is, hogy a szövetség célja nem az anyagi jólét, hanem az Újszövetség, amelyben Isten újfajta szeretetkapcsolatra lép minden emberrel. (Jer 31,33)

Az emberszeretetről való felfogásuk is párhuzamosan változott az Istenről való elképzelésükkel. Korábban úgy vélték, hogy csak saját népük tagjait kell szeretni. Később, amikor megértették, hogy Isten minden népet szeret, belátták, hogy nekik is minden embert szeretniük kell.
Messiás-képük hasonlóan alakult. Kezdetben olyan Messiást vártak, aki az ő népüket juttatja világuralomra. Csak később lett nyilvánvalóvá számukra, hogy a Messiás világuralma nem politikai hatalmat jelent, hanem azt, hogy Isten szeretete kiterjed az egész emberiségre. (Sokan még Jézus életében is politikai, nemzeti Messiást vártak, aki legyőzi a rómaiakat. Ezért nem értették meg Jézust.)
Így érthető meg, hogyan mondhatnak el a Szentírás régebbi írásai olyan történeteket a választott nép életéből, amelyek bosszúállásról vagy más emberi bűnökről szólnak. Ezeknek a leírásoknak a korában a zsidók még nem jutottak el az istenszeretetnek és az emberszeretetnek magasabb fokára.
Mindebből nyilvánvaló, hogy az ószövetségi vallási tanítások fejlődése nem cáfolja, sőt inkább megvilágítja az ószövetség isteni eredetét.

2. Az Ószövetség isteni eredete

Az ószövetségi kinyilatkoztatás, illetve -Szentírás rendkívüliségét, isteni eredetét különösen két tény igazolja:

a) Az ószövetség egyedülállóan tiszta Isten-képe és emberképe.
 

1. Egy vallás vagy világnézet általában elválaszthatatlan kapcsolatban áll a társadalommal, amelyben él. A vallásos elgondolások gyakran tükrözik a társadalmi viszonyokat. Nyilvánvaló ez például a mítoszok esetében.
2. A vallások, világnézetek általában hosszú fejlődés során alakulnak ki. Tanításaiknak története, múltja van.

Az ószövetségi vallás és Szentírás csodája (isteni eredetének legnagyobb bizonyítéka), hogy egy egyedülállóan új és tiszta Isten-kép és emberkép jelenik meg benne. És ez az új vallási tanítás nem magyarázható meg sem a kor társadalmából, sem a történeti előzményekből. Nyilvánvaló tehát természetfeletti, isteni eredete!
 

1. Természetesen a kinyilatkoztatott könyvek is tükrözik bizonyos értelemben a kor világképét, társadalmát; a szent könyvek koruk nyelvén, stílusában, koruk természettudományos szintjén íródtak.
2. Azt is láttuk, hogy a kinyilatkoztatásban és a kinyilatkoztatott igazságok felfogásában van fejlődés. - De mindezeket tudva is meg kell állapítanunk, hogy a kinyilatkoztatás vallási magva, a szerető Istenről és az Isten képére teremtett emberről szóló tanítás, lényegét tekintve első megjelenésekor is teljességgel új. Ez a tan egyszercsak megjelenik (amint a sötétbe egyszercsak betör a fény). És nem vezethető le a korabeli társadalmi viszonyokból vagy a történeti fejlődésből.

b) A zsidó vallás fennmaradásának csodája

Az ószövetségi vallás isteni eredetének, a benne működő isteni erőnek másik legnagyobb igazolása a vallástörténészek szerint az, hogy e vallás fennmaradt a nálánál magasabb kultúrájú és erősebb birodalmak között. - Ez “vallástörténeti csoda” .

1. A vallástörténelem szabályai szerint az alacsonyabb kultúrájú népek átveszik a magasabb kultúrájú népek vallását, kultúráját. A kezdetben nomád zsidóság a kelet két fejlett kultúrája - Egyiptom és Mezopotámia - között élt. De nemcsak hogy nem vette át vallásukat, hanem saját vallása összehasonlíthatatlanul magasabbrendű volt e népeknél.
2. Ugyancsak törvényszerű a vallástörténetben, hogy ha egy népet leigáztak, az elhagyta saját vallását és átvette az őt legyőző nép “erősebb isteneinek” tiszteletét. A zsidó népet a több évszázados idegen elnyomás sem tudta eltántorítani vallásától. S bár sokszor a bálványimádás útjára tévedt, mindig újra visszatért Istenéhez. - Ezek a tények is igazolják, hogy a zsidóság kézzelfoghatóan találkozott az Istent igazoló jelekkel és csodákkal, amelyek újra és újra bizonyították számára vallása isteni eredetét. Így maradhatott csak mindvégig hű vallásához.

III. “Aki szeret... annak kinyilatkoztatom magam “(Jn 14,21)

Isten titkait csak az ismerheti meg, akinek maga a Szentlélek nyilatkoztatja ki azokat (1 Kor 2,8-15). Isten pedig annak tudja kinyilatkoztatni magát, aki követi indításait, aki Isten és az embertárs konkrét (tettekben megnyilvánuló) szeretetében él. Ilyen úton fejlődött a zsidók istenismerete, s így kell fejlődnie a te hitednek is. Most adventben különösen időszerű ez a gondolat. Indulj el hát. És olyan szépségeket látsz meg, amelyeket “szem nem látott és fül nem hallott”. Amelyeket csak maga Isten mutathat meg neked, ha szereted Őt. (1 Kor 2,9)