'Év hitoktatója'

Mosolygó Tamásné az ’Év hitoktatója’- Marincsák Miklós beszélgetett a díjazottal.

Kedves Veronka néni! Engedje meg, had gratuláljak tiszta szívből az ’Év hitoktatója’ díjért, melyet a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola évzárója alkalmával, június 24-én átvehetett. Mit jelent Önnek ez a díj, milyen érzésekkel fogadta azt?

Nagyon nagy megtiszteltetés és elismerés számomra, hogy megkaphattam a díjat. Szeretném megköszönni Dr. Orosz Atanáz püspök úrnak, hogy felterjesztett erre a díjra. Minden nap hálát adok és köszönetet mondok a Jóistennek azokért, miket nekem adott. Munkámmal és életemmel az Istent szerettem volna megdicsőíteni, és az emberek javára szeretnék most is, az életem további részében is tevékenykedni.

Életrajzából tudjuk, hogy az első évtizedekben óvodapedagógusként tevékenykedett: mi adott indítást arra, hogy ezt később a hitoktatással ötvözze, illetve még később, hogy minden idejét a hitoktatásba fektesse?

Az az igazság hogy én nagyon-nagyon szeretem a gyerekeket. Ezért is választottam ezt a hivatást; hiszen ők nagyon őszinték, tisztaszívűek. Jézus is felhívta a figyelmünket, hogy ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mehettek be az Isten Országába. Igyekeztem egész életemen át embertársaimban meglátni a jót. A hittanosaimat pedig megpróbáltam arra rávezetni, hogy a szeretet azt jelenti, hogy jót teszünk a másiknak. Ez valójában egy életprogram. Az élet útja nem mindig egyenes, vannak nehézségeink, melyeket csak a Jóisten segítségével tudunk áthidalni. Én boldog embernek érzem magam. Azt a hivatást gyakorolhattam egész életemben, amit legjobban szerettem és legfontosabbnak tartottam: Jézushoz vezetni az embereket. Az erőt az Istentől, az elismerő szavakat, pedig embertársainktól kapjuk.

Az óvodában, majd a hitoktatásban hosszú ideig tevékenykedett gyerekekkel, ami tudjuk, hogy igencsak embert próbáló feladat, nagyon nagy türelmet igényel. Hogyan tudná megfogalmazni, szavakba önteni azt, ami tartotta Önben a lelkesedést, hogy gyümölcsözően tudjon dolgozni?

Úgy érzem, a Jóisten mindig ott volt mellettem, hogy erőt tudjak meríteni belőle. Ha csüggedtem is néha egy-egy nehéz nap végén, mindig elpanaszoltam a napnak a fáradalmait az imádságban. És mindig kaptam erőt tovább menni. S emellett van egy áldott jó párom, aki mindig bíztat engem, hogy ha lelkiismeretesen megcsináljuk a feladatainkat nap, mint nap, akkor a Jóisten áldását adja ránk, s ebben kell bíznunk. S úgy gondolom, ha ezt szem előtt tartjuk, akkor ez belerögződik az életünkbe, s érezni is fogjuk az Ő segítségét. A Jóisten embereket is küld hozzánk, akik támogatnak is minket s egy-egy kedves mosollyal vagy szóval bíztatnak bennünket.

Úgy gondolom, a hitoktatás a legmélyebb szintjén gyakorlatilag lelkipásztorkodásnak tekinthető. Ily módon érdekes helyzet lehet, hogy férjével, Tamás atyával tulajdonképpen ugyanazon ügyben jártak. Tanultak-e egymástól a hit-továbbadás terén az évek során? Csapatmunkának tekinthető-e az Önök párhuzamos tevékenysége?

Minden papcsaládnak van egy kisebb családja és egy nagyobb is, ez utóbbi maga az egyházközség. A parókia minden ember előtt nyitva kell, hogy álljon, s mi is erre törekedtünk mindig, és törekszünk ma is. A tőlünk telhető legnagyobb szeretettel várunk mindenkit, hogy együtt örülhessünk a hozzánk fordulókkal, vagy éppen együtt érezzünk velük a nehézségekben. Hiszen akik hozzánk látogatnak, sokan elmondják örömüket-bánatukat. Ha megnyílnak előttünk, azt mi örömmel vesszük, bánatukban pedig osztozunk. Egy papcsaládban tehát közös célokért dolgozik mindenki, nem csak a férj-feleség, hanem a gyerekek is, s kérjük munkánkra a Jóisten áldását – tehát valóban, itt csapatmunkáról van szó.

Gyakorlati szinten a hitoktatásra vetítve a dolgot, gondolom, óravázlatokkal is tudták egymást Tamás atyával segíteni, vagy akár jó ötletekkel, pedagógiai megoldásokkal tudták egymást gazdagítani.

Igen, pontosan. Például amikor a Lelki perceket állítottam össze – mely hitoktatási óravázlatokat tartalmaz – sok mindenben kikértem az ő véleményét, és egyeztettük a gondolatainkat. Volt, amiben másképpen gondolkodtam, hiszen óvodapedagógus vagyok, de aztán meg tudtuk győzni egymást – így valóban, azt mondhatom, kölcsönös gazdagításról volt szó,.

Az is köztudott, hogy Ön a ’bábozás szakértője’ az Egyházunkban. Az effajta képesítését, már jóval a hitoktatói tevékenysége előtt megszerezte. Milyen szerepet kapott a bábozás a hitoktatói módszertanában? S egyáltalán hogyan is indult a bábozás iránti szerelem, ha lehet így neveznem?

Az az igazság, hogy az én gyerekkorom, mint a legtöbb gyermeknek annak idején, nem volt úgy elhalmozva játékokkal, mint az manapság jellemző. Ha játszani akartunk, akkor kreatívnak kellett lennünk: a tárgyakat megszemélyesítettük, s azok rögtön élővé váltak, a szék lovacskává, s így tovább. A bábozás iránti vonzalmam tehát a gyermekéveimben gyökerezik, s erre mindig szívesen gondoltam is vissza. Ami pedig a hitoktatást illeti, az a bábozással igen jól ötvözhető, hiszen a bábozásnak a templom adott első helyet: itt adták elő Jézus születését. Amit őseink elkezdtek, én azt szerettem volna folytatni. Ma is betlehemezek a hittanosaimmal. Ebben az évben is volt két betlehemes csoportom, melyek közül az egyik, kisiskolásokból álló csoportot Csillagjáróknak nevezik. A csillag az örömhír továbbadását szolgálja, az ő életkorukban ez már egy nagyon jól értelmezhető szimbólum, hiszen tudják, hogy a csillag mutatta az utat a pásztoroknak, hogy hol kell megszületni a kis Jézusnak. A gyerekek a téli szünet előtti napon felöltöznek a betlehemes ruhájukba, s felkeresik az iskolában az osztályokat és az örömhírt adják tovább társaiknak. A hittanórákon pedig a szentek életét szoktuk eljátszani, például Szent Erzsébet történetét, hiszen neki szoros kötődése van Sárospatakhoz, mivel itt született; de Szent Miklós életéből is adunk elő történeteket, aki pedig görögkatolikus Egyházunk védőszentje. A jelenetekhez papírbábokat használunk, mely amellett, hogy kelléknek számít, játék is egyben, és a szorongó gyerekeket nagyon jól fel tudja oldani a feszültségükből. Aktivitásra serkenti őket, örömöt nyújt nekik, minél inkább életre tudják azt kelteni.

Ezeket a bábokat együtt készítik el? Ez is az említett aktivitásnak a része?

Igen. Általában úgy szokott ez lezajlani, hogy ha egy szent életét vesszük, akkor az életének adott történetét közösen megbeszéljük, s aztán elkészítjük az annak eljátszáshoz szükséges bábokat. Az Örömhírvételnél is elkészítjük Mária és Gábor arkangyal alakját, elénekeljük az ünnepről szóló énekeket, s mindenki hazaviheti a bábokat, otthon pedig a szülőknek előadják a jelenetet, eléneklik az énekeket. Ez is tulajdonképpen az Örömhír továbbadását jelenti. Ez csodálatos, mert vissza szoktam hallani a szülöktől, hogy milyen szépen énekli a gyerek az énekeket, s hogy már ők is megtanulták. Ettől nagyobb öröm és boldogság azt hiszem, nem is kell egy tanár számára.

S milyen életkorig fogadják szívesen a gyerekek a bábozást?

Alsó tagozatban nagyon nagy szeretettel és hálával fogadják ezt. A felső tagozat azonban pont az a korosztály, ahol már az ilyen típusú előadással, önmaga megmutatásával már nem a tevékenység, a játék maga, hanem a másoknak való örömszerzés a cél, azzal lehet őket motiválni. Ezért nagyon fontos, hogy hogyan tálalja azt a hitoktató. Volt olyan, mikor velem se akartak a gyerekek együttműködni, mikor meglátták az öltözéket, azt mondták, hogy „őket ilyen maskarába nem öltöztetem”. Aztán elvittem őket a Nemzetközi Betlehemes Találkozóra, s akkor csodálkoztak, hogy az erdélyi ember nem csak hogy felveszi, hanem még az utcán is abban jár, s büszke, hogy azt felveheti. Egészen megváltozik a gyermeknek az elképzelése, felfogása bizonyos dolgokról, hogy ha többet beszélünk róla, ha mások által is megvilágítjuk azoknak értelmét.

Akkor ez a bábozás nem a szűk értelemben vett bábozást jelenti, hanem dramatizálást is.

Igen, pontosan, ez dramatizálást is jelent. Van három csillagunk, s két betleheme is van az egyházközségnek, szétszedhetőek, bőröndbe rakhatóak. S Karácsony előtt így a felső tagozatosokkal el tudunk menni az idősek otthonába, hogy elvigyük az Örömhírt azoknak, akik már a szobájukból se tudnak kimenni. Ilyenkor nagyon sokszor észrevettem a gyerekek viselkedésén, hogy mennyire megváltoznak, hiszen látják, hogy az életnek van eleje és vége is: hiába beszélünk addig róla, ha nem látják. És azt is megtapasztalják, hogy micsoda örömet szereznek az idős embereknek. S ezáltal meg tudják tanulni, hogy pénz nélkül is meg lehet ajándékozni a másik embert.

S az említett Nemzetközi Betlehemes Találkozókhoz milyen emlékek fűződnek?

Már három generációt vittem erre a találkozóra. Az első alkalom Budapesten volt, ahova persze igen körülményes volt vonaton, sok-sok ruhával eljutni, de a gyerekek még most is emlegetik azt a hatalmas élményt, amit ott kaptunk. Tömöry Márta, egyik híres bábszakértő szervezi ezeket országos szinten. Minden évben ír nekem levelet, hogy ha tudok, akkor menjek én is, vigyem a gyerekeimet. Az utóbbi években már Debrecenben kerül megrendezésre a találkozó, ahol a közeg nagyon családias, s a polgármester úr is nagy szeretettel várja a betlehemeseket. Először megtörténik a csoportok beosztása –általában minden csoportnak három helyen kell szerepelni – s így járjuk a várost, örülünk egymásnak, megnézzük egymásnak a betlehemes játékát. Lelkileg ez egy hatalmas élmény, olyan, mint egy lelkigyakorlat, hiszen ilyenkor bemegyünk a templomokba is, ahol sokan, gyerekek, felnőttek meg is gyónnak az ünnep előtt.

Tudjuk, hogy a hitoktatás, s a hit-továbbadás olyan tevékenységek, melyek nem feltétlenül járnak ’gyors profittal’ – az ember nehezen látja rövidtávon az eredményét. Mégis, biztosan volt olyan élménye, mikor immár felnőtt emberek, akik annak idején az Ön kezei alatt cseperedtek, fejezték ki hálájukat a hajdani gondoskodásáért. Netán volt-e olyan, aki maga is hitoktatói utat választott később?

Sok gyereket hitoktattam az évek, évtizedek során. Hálát adok értük, minden nap imáimba foglalom őket. Hajdani hittanosaim, akik most már felnőttek, netán egyetemisták felkeresnek most is gyakran, beszámolnak az életükről, s együtt örülök velük a sikerüknek. Ha pedig elcsüggednek, megpróbálom őket bátorítani. Szeretem őket, azokat is, akiket nagyon nehéz szeretni, de az ilyenek általában azok, akik éppen a legkevesebb szeretetet kapják a környezetüktől, pedig éppen a legnagyobb szükségük lenne rá. Van már olyan volt hittanosom, aki maga is hitoktató lett, s most van két kispap is, akiket annak idején hitoktattam. Ez nagyon nagy öröm számomra, hiszen most is itt vannak előttem az ő gyermeki csillogó szemeik, s talán nekem is egy nagyon kicsi részem van benne, hogy ide juthattak.

Biztosan, hiszen tudjuk, hogy az ember életében mennyire meghatározóak a gyermekévek, s így a kicsi gyerekek, óvodások nevelése is már nagyon-nagy felelősséggel jár. S visszautalva arra, amit előbb említett, vagyis, hogy a már egyetemista volt hittanosai közül többen járnak vissza Veronka nénihez beszámolni hogylétükről – ez alapján, akkor úgy gondolom, lehet mondani, hogy igazi emberi kapcsolatok nőttek ebből a tanár-diák viszonyból.

Igen. Talán ez az a gyümölcse egy pedagógus tevékenységének, amiért leginkább hálás lehet. S az is a feladatunk, hogy végig kísérjük a gyerekeket az életük pályáján, ha más nem, imáinkban esténként. Gyakran szoktam mondani a gyerekeknek a hittanórákon, hogy este úgy kilenc óra körül imádkozzunk egymásért, vagy legalábbis gondoljunk egymásra. Bizony a szeretetnek egyik jele, hogy tudja a másik, hogy gondolok rá. S ha már gyerekkorban tudja a gyerek, hogy a tanárnak fontos az, hogy ő van, és hogy mi van vele, akkor érzi a szeretetét. Ez nagyon fontos számomra.

A rendszerváltozás lehetőséget nyújtott arra, hogy az óvódákban is hitoktatásban részesüljenek a gyerekek, s nagy igény volt, lelki éhség volt tulajdonképpen az emberek szívében. Érezték, hogy valami nincs rendben, hogy űr van a szívükben, amit talán az Isten hiánya okozott. S ebben az időben kezdtem el hitoktatni Nyíregyházán a Krúdy utcában meg az Egyházközi óvodában. a gyerekek szivacsként szívták magukba a hallottakat – az Örömhír igazán örömükre szolgált. S ekkor merült fel a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy katolikus óvoda, ahol a nap minden szakában nem csak hallanák az Örömhírt, hanem meg is élhetnék azt: imádkoznának evés előtt, eldramatizálnák a szentírási történeteket, stb. Férjemmel a szülők köreiben, az egyházközségen belül felmértük, hogy van-e igény katolikus óvodára. S körülbelül 32 gyereknek a szülei írták alá, hogy igen, ők szeretnének ilyen óvodát. 1996 június 14-én Dr. Keresztes Szilárd püspök atya megalapította Nyíregyházán az ország első görögkatolikus óvodáját, ahol még négy évig intézmény vezetőként szolgálhattam. Az előkészítő munkákat, a pedagógiai programot, azt mind-mind elő kellett készíteni. Sok-sok nyugdíjas segített nekünk azonban gyakorlati dolgokban, az óvoda berendezésében – hálás vagyok ezért nekik most is. A Jóisten mindig mellénk állított olyan embereket, akik segítettek minket, s ezért nem tudunk elégszer köszönetet mondani az Úrnak.