Barnabás vitéz várúr volt.
Ha leereszkedett várának felvonóhídja és paripája hátán, csatlósai élvén, kinyargalt rajta, mindenki elmenekült előle. A szegény ember barmát elhajtotta, házát felgyújtotta, őt magát rabságra vitte és követ töretett, bástyát rakatott, kutat, csatornát ásatott vele. Napestig hallatszott várában a korbács csattogása és a szegény rabok jajgatása.
Amint Barnabás vitéz egy napon a vára mellett sötétlő erdőben lovagolna, hát csak ijedten fölágaskodott a paripája. Az útszélen egy szegény, beteg asszony feküdt, ölében szorongatva egy sápadt gyermeket.
– Uram, szólt könyörögve az asszony, szánd meg ezt a szegény gyermeket, eleped a szomjúságtól, hozz neki egy ital vizet. Nézd, itt van ez a hordócska, töltsd meg számunkra vízzel s az Isten is megsegít!
– Ha szomjas a porontyod, epedjen el szomjan! – kiáltotta Barnabás.
Ezzel belevágta sarkantyúját a lova oldalába, de meglepetve látta, hogy a kis hordó, mely az imént még a szegény asszony mellett hevert, most az ő nyakában lóg. Ugyanakkor szózatot hallott a magasból:
– Szívtelen, gonosz ember, ne legyen addig nyugodalmad, ne legyen addig pihenő–helyed, fuss, fuss, amíg azt a hordócskát vízzel meg nem töltöd!
A vitéz elsápadt és elnyargalt a legközelebbi patakhoz. Hát amint megmerte a hordócskát, a víz kiömlött az oldalán. Hasztalan töltötte meg százszor, mire kiemelte a vízből a hordócskát, üres volt.
– No, majd a folyóban megtöltöm a hordócskámat, abban több a víz – gondolta Barnabás.
A folyó vize csakúgy átzuhogott a hordócskán, mint a patak vize.
– Majd a tengerben megtöltöm – vigasztalta magát Barnabás és a tenger felé lovagolt.
Útközben rablók támadták meg s kilőtték alóla a lovat. Barnabás vitéz gyalog vándorolt tovább. Ment, ment, a pénze elfogyott, a csizmája leszakadozott a lábáról, a ruhája lerongyolódott a testéről. Végre elért a tengerhez.
Nagy a tenger, de Barnabás vitéz számára nem volt egy hordócskányi vize. A hordócska üresen került ki a tengerből is.
Ment, mendegélt megint a vitéz. Eljött a tél és a fagyos szél végigkorbácsolta a hátát, mint ahogy ő korbácsolta várában a parasztokat.
Egy napon útja a saját birtokára vetette. A hordócskája még egyre üres volt. Sóvárogva nézte vára ablakait, de tudta, hogy neki nem szabad betérnie oda, amíg a hordócska üres. Amint az erdőn ballagott keresztül, az ösvény szélén ismét egy fáradt asszonyt talált, ölében egy beteg gyermekkel.
– Uram, könyörülj meg ezen a kis gyermeken – szólt az asszony – nagyon szomjas, én nem tudom mozgatni a kezemet, lábamat, adj a hordócskádból egy korty vizet neki.
Barnabás vitéz megállt, a szíve megesett a kis gyermeken, meg a tehetetlen asszonyon, sajnálta, hogy nem tud segíteni rajtuk és egy könnycsepp hullott ki a szeméből.
A könny lepergett az arcán, belehullott a hordócskába, mely – oh, csodák csodája! – egyszerre megtelt vízzel.
A tenger vize nem volt elegendő, hogy megtöltse a hordócskát, de a részvétnek egy könnycseppje elegendő volt.
Barnabás vitéz megitatta a hordócskából a gyermeket és a szegény asszonyt, aztán visszatért várába és ezentúl istenfélőn, kegyesen élt mindhaláláig.
spanyol mese – Sebők Zsigmond átdolgozása